A magazin főszerkesztője Vinkó József elmondta, három évvel ezelőtt még azt írták lapjuk akkori, a tó menti vendéglátást taglaló számában, hogy aki a helyi gasztronómiáról mesél, az jó, ha felköti a gatyamadzagot, annyira kulináris sivatag a Balaton. Akkor csak két-három éttermet és néhány egyéb vendéglátóhelyet tudtak felsorolni – tette hozzá.

Arra a kérdésre, hogy miként termett ezek után pár évvel százhetven jó célpont a tó környékén – talán lejjebb került a mérce? – Vinkó József azt mondta, egyrészt vitathatatlan a gasztronómiai fejlődés, más- és nagyobb részt azonban az számított, hogy hirtelen felmutatta magát számukra egy csomó olyan ember, íz, arc, amely addig elkerülte a figyelmüket.  Ez olyan, mint amikor az ember nem kapkodva issza a borát, hanem szépen kortyolgatva, és megjelenik az ital egy másik arculata is – tette hozzá hasonlatként a főszerkesztő.

 

Az újságíró hangsúlyozta, a kiadványba került helyek nem feltétlenül a parton vannak, a lista összeállításakor a Balaton körüli 15 kilométeres sávban vizsgálódtak, így például a veszprémi vendéglátóhelyek is képbe kerültek. Ebben a vonzáskörzetben több olyan hely van, amely színvonalánál fogva télen is tud működni. A kiadvány is pont az egynyaras vállalkozók, a balatoni „dagonya” ellen készült, arról szól, hogy érdemes néhány kilométerrel tovább menni, és így fellelhetők azok a helyek, amelyek ár-érték arányban becsületesek – fogalmazott.

A főszerkesztő kiemelte a Balaton körüli száztíz csárdák és piacok témakörét is, úgy véli, ez a két kategória a „legbanánhéjcsúszósabb” terület. A csárdák 99 százalékát úgynevezett becsali csárdának tartja, amelyeket már a nevük is jelez – nagyrészüket Piroskának, Pusztának vagy Paprikának hívják. A három P-s kategóriába tartozó vendéglátóhelyek a buszos turisták megfogására specializálódtak – mondta az újságíró, akik utalt rá, ezek színvonala kétséges.

A piacokkal pedig az a helyzet, hogy nem tudnak folyamatosan jól működni, míg az egyik hétvégén fantasztikusan jó a kínálat, más alkalommal csak három asztalnál árulnak. A lista összeállításánál ezért óvatosan jártak el, és csak öt piacot vettek fel rá – hangsúlyozta.

Vinkó József szerint így tehát a százhetven cím különösebb megalkuvások nélkül állt össze, fontos tudni azonban, hívta fel a figyelmet, hogy a listán nem csak éttermek, hanem borászatok, sőt, úgynevezett gasztrokult helyek is vannak, például savanyúvízforrás vagy éppen egy malom, amelynél kecsketejet lehet inni. Hozzátette, jellemző, hogy a tó gasztronómiájának színvonalát a borászatokhoz kapcsolódó éttermek húzzák fel, ők a „hajtómotorok”.

A gasztronómiai újságíró megemlítette azt is, hogy hosszú idő után a tó egyes vendéglátóhelyein újra megjelent a sült sneci, a hivatalosan szélhajtó küsznek hívott kishalból készült étel. (További, vicces elnevezése, lapos, vékonyka alkata után a huszárkeszeg.) Vinkó József emlékeztetett rá, hogy ez a fogás valamint a keszeg egykor teljesen természetes volt a Balatonnál, nem úgy a sült hekk, amelyet a hetvenes években központi utasításra az NDK-s turisták ellátására hoztak be. A fej nélküli büféállatnak is hívott északi-tengeri halról sokan azt gondolták, hogy az az igazán tipikus balatoni hal.  Ráadásul Magyarországon tulajdonképpen a hekk testének a végét, vagyis a farok részt árulják. Ennél azért a keszeg sokkal jobb – tette hozzá Vinkó József.