Számos európai ország szívesen emlékezik vissza a római időkre, ha bortörténelemről beszélnek. De a balatoni borvidékek gazdagabb múltra tekintenek vissza. Egyes kutatások szerint már a Krisztus előtti I. században a kelták műveltek itt szőlőt és készítettek bort belőle. Ennek legrégebbi emléke a Cserszegtomajhoz közeli Dobogó hegyen található. A rómaiak szerették a bort és ahová mentek ott fontosnak tartották, hogy legyen belőle kellő mennyiségű. A rómaiaknak a határt (limes), a Duna jelentette, eddig tartott Pannónia provincia. Olyannyira sikeresnek bizonyult számukra itt a bortermelés, hogy komolyan védeni kellett tőlük hazai, Itáliai boraikat. Ez a védelem keményebb volt, mint a Habsburgok vámrendelete...

Domiciánus („Lex Dominatius” rendelet) császár nem írta be magát a Pelso melletti (a Balaton római kori neve) szőlészek szívébe, ugyanis betiltotta a szőlők művelését, sőt kivágatta a jelentősebb ültetvényeket - azzal a szándékkal, hogy megvédje az itáliai borokat. Galérius terve pont ellenkező volt. Mégis, nem tudom, ha sikeredett volna, mennyire örülnénk neki ma. Ő ugyanis annyira megszerette a Pelso mellől származó borokat, hogy a Balaton lecsapoláson gondolkozott. Ugyanis mégtöbb szőlőterületre akart szert tenni.

Később Marcus Aurelius Probus császár - aki egyébiránt a későbbi dél-magyar Szeremségből, a Vajdaság területéről származott, és nem azonos a filozófus-császárral, Marcus Aurelius-szal - állította helyre a rendet és a szőlőket Pannóniában. Probus veszte éppen ez lett, hiszen katonáinak nem volt hol harcolniuk, és mivel nem volt kedvükre a mezőgazdasági munka - végül megölték saját császárukat.

A mai magyar bortermelés hármas örökséggel rendelkezik: egyrészt a magyarság magával hozott ősi belső-ázsiai és Kaukázus vidéki hagyományai, másrészt a Pannon vidékről - főleg a Balaton területéről - átvett és megmaradt gyakorlatok, harmadrészt a térítő-tanító keresztény rendek és a bevándorló telepesek szőlőművelése jelentik az örökségét.

 

A Római Birodalom bukása és a kereszténység kezdetete között a hunokat fontos megemlíteni a témában, hiszen nem csupán, a magyarok ősei, de komoly borkultúrával is rendelkeztek. Bár hiteles források csak arról számolnak be, hogy Tokaj-Hegyalja környékén telepedtek meg, de Vindobonai kalandozásuk során minden bizonnyal a balatoni bort is megismerték.

Magyarorszég középkori bortörténelmére - ahogy sok más európai államéra is - a kereszténység alapvető hatással volt. Mielőtt ezt kibontanám, engedjék  meg, hogy eloszlassak egy tévhitet. Az ősi magyar vallás - amit István korában még Kopány és társai hirdettek - nem volt igazán pogány: ők is egy Istenben hittek és a bor nagyon közel volt az ő vallásukhoz is. Hogy ez mennyire igaz, ezt ma a Balatonfelvidéken lehet tapasztalni ahol a Káli (Kál törzsfőröl lett elnevezve) medence található.

Ahogy kialakultak az egyházi rendek úgy alakultak ki a borvidékek is. Nem csak a kiváló védhetőség miatt alapítottak éppen Veszprémben püspökséget, de a Balatonfelvidék - Csopak, Sümeg - jó borai, a szőlőművelésre kiválóan hasznosítható táj  is szempont volt.  A középkor ezen szakasza egészen Mátyás király haláláig, 1490-ig nagyon kedvezett nemcsak a balatoni boroknak, de az egész ország borászatának. Mondhatjuk azt is, hogy megszakítás nélkül építkezhettek, hiszen ekkor sem a tatárok sem más nem zargatta a hajdani szőlőműveseket és vincelléreket.

A történelem ezen időszakában az egyik legsikeresebb bortermelő ország volt Magyarország.

Amikor az oszmánok  - a köznyelvben törökök, ám hivatalosan Atatürkig nem volt egyesült török nemzet - elfoglalták Budát és az ország középső részét, egyes források a szőlő -, és bortermesztés teljes leállásáról, mások csak stagnálásról beszélnek. Utóbbiak az oszmánoknak fizetendő adókra hivatkozva azt állítják, hogy nem tiltották be teljesen a nekik idegen ital termelését. Érdekesség, hogy például a sertéstartás is ekkortájt indult meg: mivel a muzulmánok nem ehették, a leleményes magyarok tartani kezdték a disznót.

Engedjék meg, hogy most átugorjak "a magyar nép vérzivataros századain" (oszmán bukás, Habsburg kor), és inkább arról a veszélyről beszéljek, ami szinte minden európai borvidéket érintett a XIX. század utolsó szakaszában. A filoxéra (gyökértetű) apró kis kártevő, amely a szőlők gyökerét pusztítja el, ezáltal megállítva a tőke életéhez fontos tápanyagfelvételt. Egyetlen hely van, ahol nem érzi jól magát, a homokos talajban annak magas kvarctartalma miatt nem tud megélni. De a balatoni borvidékek talaja sajnos kiválló bázist nyújtott a filoxérának.

Valahol itt kezdődtek a bajok. A szőlők kezdtek eltűnni a legértékesebb részekről, mert a gazdáknak nem volt módjuk az egyetlen lehetséges megoldást alkalmazni (amerikai alanyra ráoltani a vitis viniferát). A XX. században pedig a bajt tetézte a balatoni turizmus kialakulása. A természet lassan, de biztosan átadta helyét az épületeknek, a legjobb dűlők zöme pusztulásra lett ítélve. Szomorú ez, sőt az is, hogy az ország szőlőterülete még ma is csökken.

Filoxéra, nem fentartható (ökológiailag helytelen) turizmus megindulása - mindez nem volt elég: a kommunizmus megjelenésével beindult a szőlő és bor tömegtermelése, és a termelési szerkezet átalakulása is (újabb, értéktelenebb fajták telepítése a régiek kárára). A borászati térkép még számottevő Kadarkáról számol be, és semmi Olaszrizlingről a XIX. században. A legjobb dűlők elvesztése is nagy csapás - és még hosszan lehetne sorolni a negatív változásokat.

Engedjék meg, hogy a jelenlegi helyzetről a következő írásban számoljak be. Ahogyan én látom...