A dalmát vidék nem arról híres, hogy a zsíros barna földben buja, dús, húsoslevelű növények burjánzanak. Sokkal inkább egy fűszerekkel és kecskeszarral gazdagon meghintett kősivatagra hasonlít. A tengerparti részek egészen barátságosak, ott sok a kék, sok a turista és rengeteg az étterem és a lugasos kerthelyiség. Ahogy beljebb megyünk a szárazföld belsejébe, mindez nagyon megváltozik, arrafelé – ellentétben a sűrűn látogatott tengerparti részekkel – az 1991-ben kitört délszláv háború nyomait még mindig nem nagyon kell keresni, anélkül is megmutatják magukat.

Mi Pirovacnál hagytuk el a partot, hogy elautózzunk Piramatovci település irányába, így akkurátusan kikerülve az autópályát, és megismerkedve a környékkel jutottunk el Skradinba, a Krka folyó torkolatához. Pontosabban a torkolat itt lehet, hogy még kicsit túlzás, mert a sajátos földrajzi berendezésnek köszönhetően Skradinnál a Krka egészen speciálisan jut el a tengerig.

 

A városban néhány dolog miatt külösen nehéz autózni. Az egyik az utcák szélessége, pontosabban keskenysége, a másik pedig a saját parkolóhelyeiket szélszelő horvátok lelkesedése. De végül csak eljutottunk a Bedrica pincészethez, amelyet 1722-ben alapítottak. Nagyon kedves volt a hölgy a mintaboltban, mert kinyitotta a kapukat nekünk a déli órák ellenére. Ezek után pedig látványos ektivitizésbe kezdtünk vele, mert ő bizony csak horvátul beszélt, mi pedig más nyelvekkel akartunk próbálkozni. De egy kellemes közép-európai küvé nyelvezet használatával megbeszéltük, hogy a helyi fajták közül mindenképp érdemes megkóstolni a Babić szőlő borát, amely nagyon jellegzetes arrafelé. A tőkéken egészen feketére érik, ennek megfelelően sötét gyümölcsök dominálnak benne, és időnként egy kis vegetális ízvilág is előjön. Szerintünk áfonya, erdei szeder és kesernyés illatú gyógynövények szúrhatóak ki benne a legkönnyebben. Délután ne nagyon igyátok, este okosabb.

Fontos még a pošip, amely Dalmáciában őshonos, fehér szőlő, igen határozott karakterekkel rendelkező, sűrű, testes borokat tudnak belőle készíteni. Mi nem mertünk agyonkóstolni magunkat, hiszen 36 fok volt, de hogyha Dalmáciában jártok, mindenképp szerezzetek be néhány palack Plavac malit, amely a környék legvédettebb fajtája. Nagyon bírja a szárazságot, és a csúcsborok belőle jó drágák, de kabócazizegéshez jobbat nem nagyon tudunk elképzelni.

 

Érdemes még pár szót ejteni a Debitről, amelyből kellemesen száraz, könnyedebb fehéreket készítenek, de sok helyen a jó öreg oxidatív technológiával, ami egyeseket meglephet. Nem maradhat ki a Prč, amely igen jellegzetes, hiszen gazdagon muskotályos, és végül a Rukatac sem, amiből virágos, mézes, ugyanakkor száraz borokat állítanak elő.

Dalmácia – és egész Horvátország – borászata fejlettnek mondható, habár külföldön még annyira sem ismerik a jellegzetes fajtáikat, mint mondjuk a magyar furmintot, vagy a juhfarkot. Azonban nyilván nem véletlen, hogy már a görögök is készítettek bort azon a vidéken, hiszen az adottságok egészen különleges italok alkotására alkalmasak arrafelé. Majd egyszer talán elmeséljük azt is, hogy milyen házi bort vettünk egy helyi bácsitól Skradinból hazafelé. De most inkább nem.