Persze ezek a gőzölgő csodák egyéb időjárási viszonyok mellett is igen kellemesek. Épp egy forró égövi országban, Indiában született az egyik klasszikus forró italcsalád, a punch (mely eredetileg 'páncs'-nak ejtendő, de magyarul egyszerűen csak puncsot mondunk). Ez helyi nyelven 'öt'-öt jelent, az eredeti punch ugyanis öt alkotóelemből áll: alkohol, tea vagy víz, citromlé, fűszerek és cukor kell hozzá. Az italt az angolok hozták Európába az 1600-as években. Még ugyanebben a században a cukornádjáról híres Jamaica a spanyoloktól a britek kezére került. Ez a hódítás a puncsot sem hagyta érintetlenül: mivel ekkoriban itt már javában virágzott a rumtermelés, hamarosan a rum lett a puncs legjellemzőbb alapitala. Persze az alaprecept időközben folyamatosan változott: hol több, hol kevesebb alkotóelemet vegyítettek, más lett az alapital, és az arányok sem maradtak véglegesek. Ráadásul a forró mellett megjelent a hideg változat is.

 

Az angol tengerészetnél a zord tengeri időjárás ellensúlyozására és a matrózok kedélyének javítására a 16-17. századtól napi rum fejadagot szolgáltattak. A rumhoz gyakorta keverték a citromhoz hasonló lime levét a skorbut elleni védekezésként. 1740-ben Vernon admirális egyik útja során talán megelégelte tengerészei virágos jókedvét, mindenesetre elrendelte, hogy a rumot négyszeres mennyiségű vízzel keverve adják a matrózoknak. Hogy a kellemes melegítő hatás ne maradjon el, a hígításhoz használt víz valószínűleg forró lehetett. Ezzel együtt az új intézkedés nem lett igazán népszerű, így a tengernagy gúnyneve után – Old Grog – az italt 'grog'-nak nevezték el. Grogot 1970-ig osztottak a brit flottánál, amikor is az admiralitás úgy döntött, hogy a modern hajók komfortja mellett már nincs szükség erre a védőitalra. A grog tehát eredetileg forró vizes rum, de ma már szinte bármilyen összetételű erős vagy híg meleg italt nevezhetnek így.

Hasonlóan népes családot alkotnak a különféle forralt borok. A népi hagyományok, az ősi receptek, a tájanként eltérő szokások és nevek alapján csupán az biztos, hogy mindegyik meleg, és mindegyikben van bor. Azonkívül fűszerek sokasága kerülhet bele, cukor, gyümölcsök, sőt azok leve, héja vagy magja is. Lehet továbbá vízzel vagy teával hígítani, de aki komoly bátorításra szorul, az éppen ellenkezőleg: különböző erős, ízes vagy édes szeszfélékkel teheti hatásosabbá e fűszeres meleg italt. Ebbe a családba tartozik a skandináv országokban az advent idején mindenhol szinte kötelezően fogyasztott glogg is, mely csíkokra darabolt, enyhén pirított mandulával készül. A viszonylag híg, édes, fűszeres forralt bor illata a karácsonyi készülődéshez nélkülözhetetlen.

S végül nézzünk szét kicsit a hazai kávéházak és cukrászdák táján. A receptkönyvek tanúsága szerint a 19. század előkelő cukrászdáiban a vendégek többsége nem a tortákat, hanem (a fagylaltkrémek mellett) a különböző hideg és meleg italkeverékeket részesítette előnyben. A kávéházakban a délutáni terefere mellé lehetett választani forró csokoládét, teát vagy limonádét. Ittak fűszeres italokat, meggyes, ánizsos, forralt és égetett borokat, puncsot és hasonlókat. Mára ezek többsége sajnos kiment a divatból, de a régi kávéházi meleg italok legnépszerűbbje, a krampampuli néha még feltűnik egy-egy kávézó alkalmi téli kínálatában. Ez a 18. századtól ismert vörös színű, erős és édes égetett pálinka egyes kutatók szerint német, mások szerint orosz eredetű. A pezsdítő hatású krampampulit több írónk is megörökítette, köztük Jókai Mór A lőcsei fehér asszony című regényében: „A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött réz medence, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyújtva, kék-zöld lángja a hozzá közel álló arcokra sírbolti fényt lobogtatott. Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmusgyökeret dobáltak bele a tűzfolyadékba, ami akkor is éget, amikor maga nem ég.” A krampampulit tehát szervírozáskor meggyújtották, a szesz pedig elégve különleges illatot árasztott. Kellemes feldobó hatása és a felszolgálás ceremóniája miatt szilveszterkor és a báli szezonban különös népszerűségnek örvendett ez a tüzes ital. Aki azonban nem figyelt, és a kelleténél többet fogyasztott belőle, valósággal ördöggé válhatott tőle. Ez a tulajdonsága tette, hogy a 19. század második felétől a jobb kávéházakban ördögarcot formázó hőálló talpas poharakban szolgálták fel.

Természetesen számos italt kortyolgathatunk még forrón: teából, kávéból, csokoládéból. Ezek mindegyikét sokféleképpen lehet alkohollal párosítani. Fontos technológiai szempont azonban, hogy a szeszt is tartalmazó italokat soha ne forraljuk, csak melegítsük. És még egy tanács: a rumos forró italokhoz általában érlelt, sötét színű rumot használjunk. A fehér (silver, white, blanca) rum érleletlen vagy csak rövid ideig érlelt, száraz, könnyű ital (épp e tulajdonsága miatt a koktélok egyik legfontosabb alkotója), ezért a grogokhoz és egyéb forró italokhoz nem ajánlott, hiszen finom aromái igencsak illékonyak.

Magyar Elek, az egykori újságíró és kultúrhistorikus a következőképpen adja a krampampuli leírását: „Megfelelő méretű öblös tűzálló tálat állítsunk az asztal közepére és vagdalt fügét, kimagozott datolyát, mazsolát, malagaszöllőt, cukrozott narancshéjat, dióval bélelt aszaltszilvát és darabokra tördelt szentjánoskenyeret teszünk bele. A tál tetejére vasrostélyt helyezünk, erre egy kiló narancshéjon ledörzsölt kockacukrot. Ezt fél liter finom cukornád-rummal (amelynek egy része kisüsti szilva vagy seprő pálinka is lehet) megöntözzük és meggyújtjuk. Közben a lámpákat eloltjuk és türelemmel figyeljük, amíg a lángoló szesz kiég és a felolvadt cukor a tálba csepeg. Ezután hozzáöntünk 2 liter forralt, fahéjjal, citromhajjal és szegfűszeggel ízesített fehér bort, egy liter forró teát, 2 citrom és 2 narancs levét. Néhány percig állni hagyjuk, de vigyázzunk, hogy ki ne hűljön! Jól megkeverjük és megkóstoljuk, elég erős vagy túl édes-e? Ezt cukor, rum, bor vagy tea utána-adagolásával szabályozhatjuk. Végül puncsospoharakba szűrjük a párolgó italt. Legjobb, ha üvegbetétes fémpoharakat készítünk elő erre a célra. A gyümölcsökből mindenkinek egy-két darabkát adunk vagy az italba, vagy külön üvegtányérkára.”