Megfontolandó újévi fogadalom, hogy egy ideig egyáltalán ne használja senki a „kézműves” jelzőt, mivel túlságosan lejáratták azt az utóbbi egy-két évben és nincs semmilyen kézzel fogható kritérium-, illetve hitelesítési rendszer a mai szóhasználat hátterében. Közönséges, önjelölt marketingminősítés lett, így célszerűbb lenne momentán a szájműves jelzőt alkalmaznunk helyette, amíg nincs meghatározva egy általános normaként elfogadható minősítési rendszer keretében, mit lehet kézművesnek nevezni, mit nem.  Mielőtt azonban erre vonatkozó konstruktív javaslatot tennénk, érdemes pár szóban egyfajta helyzetértékelést adni.

 

Nemrég Jásdi István joggal lépett fel a modern technológiákat is alkalmazó borászatokat lejárató kampány etikátlansága ellen, amennyiben szerinte egy bizonyos kereskedő kézműves borainak termelőin kívül mérgező anyagok használatával vádolták meg gyakorlatilag az összes többi borászatot – miközben a kérdéses kézműves termelőket semmilyen nemzetközileg elismert minősítési rendszer nem ellenőrzi. Persze, nem kötelező külföldi mintákat követni, de akkor illene létrehozni egy jól körülírt és egyértelmű kritériumokra épülő hazai rendszert az öko-bio-kézművesség minősítésére, ami ma még nincs. Jásdi is utalt a biodinamika Démétér istennő után Demeterre keresztelt nemzetközi minősítési rendszerére, melynek eddig itthon csupán Márta Wille-Baumkauff Pendits birtoka felelt meg. A cikk tisztázott néhány elemi borszakmai kérdést, melyekkel kapcsolatban meglehetős zűrzavar kezdett eluralkodni boros berkekben, de nem tért ki a kérdés ideológiai hátterére. Pedig enélkül aligha lehet megmagyarázni, hogyan válhatott ilyen hamar ennyire népszerűvé a kézművesség igénye és miért tűnik most úgy, hogy magyarázkodásra szorulnának bizonyos modern technológiákat alkalmazó pincészetek.

A dolog úgy áll, hogy miközben az élelmiszeripar minden szektora, így a borászat is a termelékenység, illetve jövedelemtermelő képesség fokozása érdekében egyre inkább ipari, nagyüzemi módszereket alkalmazott világszerte (nem utolsó sorban a globális versenyre hivatkozva), a marketingben a hatvanas-hetvenes évek iparosítást dicsőítő szlogenjeit egyre inkább felváltotta a hagyományos értékek és a természethűség értékeinek kommunikációja. Maga a technológia nagyüzemi modellekre épült, sőt: a marketing is a globális cégek gyakorlatát követte, de a konkrét esetekben – finoman szólva – nem az adott termelő valós üzemi gyakorlatának bemutatására épült, hanem annak palástolására, hangzatos és sokszor csekély valóságtartalommal bíró szlogenekkel. Ráadásul a korábban csupán nagyüzemek számára elérhető technológiák jelentős része hozzáférhetővé vált a kisebb termelők, családi gazdaságok számára is. Tehát egyre nagyobb ellentmondás feszült és feszül mind a mai napig a termelők üzemi gyakorlata és kommunikációjuk között.

Ebben a helyzetben úgyszólván elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb a feszültségek felszínre kerüljenek és a piacon helyet keressenek olyan vállalkozások, melyek másfajta, iparellenes marketingigénnyel lépnek fel. A fő nehézség ma abból adódik, hogy eközben a globális élelmiszeripar már olyan alaposan hozzászoktatta a fogyasztót az üzemszerű hazugság imént körülírt rendszeréhez, hogy az öko-bio-kézműves termékek is elsősorban mint valami új marketing jelennek meg a piacon.

A zavart tovább fokozza, hogy a multik is beszálltak a bio-bizniszbe, ma már a legnagyobb láncok is igyekeznek termelő-portrékkal eladni legkevésbé sem helyben és kézműves módon termelt zöldségeiket, gyümölcseiket, boraikat és egyáltalán: mindent, amit árulnak. A probléma tehát az, hogy ma globálisan mindenki szájműves, mindenki számára elsősorban marketing-eszköz a kézművesség igényére való (pontosabban: valótlan) hivatkozás. Gyakorlatilag nincs olyan multi, akinek a kommunikációjában ne jelentek volna meg egyre hangsúlyosabban ilyen elemek. Közben pedig az egész hiteltelen hazudozás marad, amíg a piaci szereplők kritikus tömegénél nem jelenik meg valódi igény a valódi termékekre és ezek hiteles kommunikációjára, illetve amíg nem kényszerítik ki (nem utolsó sorban piaci eszközökkel), hogy ne csupán marketing legyen az öko-bio-kézművesség, hanem tényleges gyakorlat. Halkan mondom: aligha tud mindez megvalósulni, ha a kommunikációban nem megy végbe hasonló forradalom, és a hagyományos „kézműves” formák helyett továbbra is a globális marketing eszközei és céljai dominálnak. Ezek ugyanis eredendően a tömegtermelés kommunikációs formái, annak alárendelten jöttek létre, azt kommunikálják és másra nem is alkalmasak. Különösen érdekes példa erre az internetes kommunikáció, mely első körben látszólag kedvez a kisebb, kézműves termelők és termékek megismertetésének, népszerűsítésének – amíg észre nem vesszük, hogy a neten keresztül ezeket is azonosítjuk kommunikációjukkal, marketingjükkel (virtuális termékként jelennek meg!), a Facebookon pedig az egyik legnagyobb multi rendszerébe is integrálódik, azt erősíti.

Ha őszintén körülnézünk a látszólag nagyon különféle termékek piacán (beleértve a piaci portékaként népszerűsített öko-bio ideológiákat is), ma még lényegében csak marketing-különbségek vannak köztük, illetve ezek dominálnak. Ma a termék, mondhatni, egyenlő a kommunikációjával. A valóság nem számít már globálisan piaci tényezőnek – gyakorlatilag a szaktudományokban sem. Épp ez húzódik meg a mai, példátlan globális válság hátterében, mint fő ok. A fogyasztói társadalom a globális piacgazdasággal tragikus mértékben és módon elszakadt saját valóságos természeti és társadalmi környezetétől és ezáltal fék és kormány nélküli járműként száguld vélt céljai igézetében egyre valóságosabb katasztrófát előidézve.  A katasztrófa nem elsősorban ennek a virtualizálódásnak a következménye, hanem magában a marketing virtualizálásban, azaz annak hazugságában rejlik. A kemény drogos sem azért hal meg adott esetben, mert véletlenül túladagolta magát, hanem azért, mert fokozatosan ennyire függővé vált. A fogyasztói társadalom a piacgazdaság marketingje révén a függőség társadalma, melyben minden cég termékeit önmagától és egyfajta dealerként reklámozza, hogy minél többen, minél inkább függővé váljanak tőlük és fogyasszák.

Azért tértem ki az öko-bio-kézművesség ideológiai hátterére, mert enélkül aligha lehet megérteni, miért lett ilyen népszerű, mi lehet a vele kapcsolatban látványosan növekvő igény hátterében. Ugyanakkor ma ugyanannak a globálisan, „fenntartható fejlődés” címszóval reklámozott hazugság-rendszernek a részeként jelent meg az öko-bio-kézművesség (mely a multik polcain is egyre népszerűbb!) Tehát ez nem a megoldás, hanem egyelőre inkább a probléma része.

Hogy mi a megoldás? Tiszta vizet és tiszta bort kell önteni a pohárba. In vino veritas. Abba kell hagyni a globális marketinghazudozást és el kell kezdeni igazat mondani. Ezt ugyebár csak lokálisan lehet megtenni, lépésről lépésre haladva. Mivel azonban a marketinghazudozás kemény drog, amire elég alaposan rászoktattak itt úgyszólván minden fogyasztót, nem lesz könnyű lejönnünk a szerről!

Meg lehet próbálni egyfajta technológiaként körülírni az öko-bio-kézművességet, de ez is az ipari társadalom hazugságrendszerének folytatása, mert sem attól nem lesz önmagában egy módszer fenntartható, hogy régi, sem attól, hogy mennyire gépesített, hanem egyedül attól, hogy az adott természeti és társadalmi környezetben több ezer év múlva is ugyanúgy alkalmazható, vagyis azt nem károsítja, értékeit hiánytalanul megőrzi az utókornak. Ennek végső kritériuma pedig az alkalmazásban, a módszerben rejlik, nem pedig a gépesítés mértékében, vagy abban, hogy milyen hatóanyagokat használnak. 

A „bio termék” mára kizárólag a bio-kontrollt jelenti. A globális marketinghazugság ebben úgy jelenik meg, hogy a modern technológiák „eredendő bűne” éppen a technológiai kontroll, hogy minden paramétert a termelékenység fokozása érdekében maximálisan ellenőrizhetővé akarunk tenni. Borok esetében jól látható-érezhető, hogy ez a fajta kemény technológiai kontroll a középszerű termékek uralmához vezet a piacon. Az ellenőrzött termék modern mítosza pontosan a bizalom hiányára, a félelem rendszerére épül, a bio esetében is. Az évszázadokkal ezelőtt előállított termékek egyike sem felelne meg a mai bio-kontroll előírásoknak (többnyire az EU, vagy más globális struktúrák szabványainak sem!), pedig évszázadokkal ezelőtt egyáltalán nem volt iparilag szennyezett a környezet, valóban kézműves módszerekkel készültek, manipulálatlan szaporítással, stb. Az alapvető különbség mégiscsak az, hogy agrikultúránk a bizalom vagy a bizalmatlanság rendszerére épül-e. Nemcsak az emberek közti bizalomról van itt szó, hanem végső soron a természet iránti bizalomról. Mert, valljuk be, mindenfajta technológia és kontroll-törekvés hátterében az a bizalmatlanságunk áll, hogy nem akarjuk a dolgot a természetre bízni, mert mi jobban tudjuk...

A propos: a bizalom mindig személyes. Akiről valóban feltételezem, hogy komolyan gondolja a kézművességet – mondjuk a Somlóról ismert Takács Lajos, főként abban, aminek megvalósítását új, tokaji birtokán tervezi, vagy Márta Wille-Baumkauff – olyan emberek, akiket régóta olyan etikusnak ismertem meg, hogy nekik elhiszem egy ilyen kemény program következetes megvalósítását. Lehetnek mások is ilyenek, akiket még nem ismerek, de hiába hivatkozna bárki bármilyen minősítési rendszerre, nem attól fogom őket hitelesnek megismerni, hanem a világhoz és benne az emberekhez, illetve más élőlényekhez való viszonyuk megismerése alapján.

Vannak tehát élő, konkrét példák arra, hogyan lehet fenntartható módon valóban kézműves borokat készíteni. Ezek még nagyon ritka kivételek és egyelőre nem látjuk, hogyan működhetne általános gyakorlatként, amit csinálnak. Kár maszatolni, mellébeszélni: ami ma valóban járható utat jelenthetne az egész ágazat számára, az a valóban fenntartható modell még nyomokban sem jelent meg, akár csak átmeneti modellként. Legalábbis kétes, hogy a kézművesség ennek döntő ismérve lehetne, főleg nem hazugságként (vagyis marketingként).

Tovább bonyolítja a hazugság-problematikát, hogy az ipari módszerek csődjével szemben ma alternatívákat kínáló csoportok jelentős része olyan ősi hagyományok folytatását ajánlja megoldásként, melyek akár több generáció óta megszakadtak, lényegében kihaltak. Főként a szakrális, illetve egyfajta beavatásra épülő hagyományok esetében nehezen hihető, hogy ma ott folytathatnánk, ahol pár nemzedékkel korábban az utolsó ilyen hagyományban élő közösségek és beavatott vezetőik abbahagyták. Ezzel kapcsolatban megint a hazugság problémája merül fel, mint fő aggály. Aligha hiteles úgy folytatni ezeket a hagyományokat, mintha sosem szakadtak volna meg. Még az is kétes, ha csupán egy-két magát beavatottnak mondó személy maradt meg, élő közösség nélkül, mely hitelességük természetes közege és „ellenőrzője” lehetne. Mindezzel nem az a fő baj, hogy nem lehet „objektíven” bizonyítani a hitelességet (mert az úgyis illúzió, hiszen minden hitelesség természete szerint szubjektív, bizalmi kérdés) – viszont sokkal nagyobb baj a probléma leplezése. Egészségesebb és hitelesebb az, ha szembe tudunk nézni a ténnyel és ki tudjuk mondani őszintén, hogy ma nincs élő hagyomány, ezért vállaljuk, mert vállalnunk kell a hagyományteremtés felelősségét, pontosabban: kötelességét. Nem csupán szaktudományos sznobizmusból merülhetnek fel tehát komoly kételyek a biodinamika ezoterikusnak minősíthető praktikáival kapcsolatban. Szeretném tudni, ki és hogyan avatta be őket a holdfény és a növényi nedvek titkos összefüggéseibe. Az nem zavarna, ha valaki, például Rudolf Steiner azt mondaná: az ő megfigyelései és feltevései alapján történik mindez, de az nagyon zavar, ha úgy tesznek, mintha generációk százait folytató beavatott sámánok lennének, miközben pedig minden okunk megvan, hogy azt gondoljuk: ez éppúgy hazugság, mint az ipari termékeket kézműves marketinggel eladó multik hazugsága. E tekintetben nincs kisebb vagy nagyobb hazugság, mert a hazugság természete szerint nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.

Aztán itt van még a kontamináció (szennyezettség – A szerk.) kérdésköre. Mert a hazugság fertőző is – és nemcsak eszmeileg. Például mikrobiológiai abszurdum, hogy a kézművesség fő ismérveként fajélesztők nélkül, csupán a leszüretelt szőlő saját élesztőire hagyatkozva készíthetne valaki borokat egy olyan pincében, ahol korábban használtak fajélesztőket, netán a hordókon, vagy más eszközökön keresztül folyamatosan érintkezhetnek akár nagyon kis mennyiségű fajélesztővel. A nagyközönséget még meg lehet téveszteni ilyen marketingszöveggel, de aki kicsit is járatos a borászat és az élesztők mikrobiológiájában, az legfeljebb megmosolyoghatja az ilyesmit. Az élesztőgombák nem arról híresek, hogy könnyű lenne őket teljesen kiirtani valahonnan, pláne, ha az erjesztéssel kapcsolatos naiv elképzelések miatt meg sem próbálnak ilyesfajta sterilitást garantálni a kérdéses pincében.

Hasonlóan naiv elképzelés, hogy elég lenne megoldani a globális hazugság problémáját egy adott szőlőben és a hozzá tartozó pincében, miközben az egész környezet továbbra is kontaminált marad mindenféle szempontból: kémiailag, mikrobiológiailag és ideológiailag is. Kétszáz éve nem valami különleges, misztikus portéka volt a természetesen készített kézműves bor, hanem gyakorlatilag csak az volt. Az volt a természetes, a normális. Amíg az öko-bio-kézműves termék valami különleges portékaként jelenik meg a piacon, addig elménk kontaminációja és a globális hazugság nem szűnik meg. Gondoljuk meg egy pillanatra, mennyire perverz rendszer az, amiben a valódi öko-bio-kézműves termék valami rendkívüli különlegességként jelenik meg és nem az a természetes, ahol bio-tejnek hívjuk a valódi tejet, és simán tejnek nevezzük azt, ami többnyire iparilag készített tejszerű fehér folyadék... Hát normálisak vagyunk mi? De komolyan. Miért ne hívhatnánk a valódi tejet és bármit annak, ami és a többit, a hamisítványokat egészen máshogy. Egy globálisan feje tetejére fordított világot kellene a feje tetejére állítanunk ismét. Hála a mindenható marketingnek, ma mára oly mértékben a farka csóválja a kutyát, hogy maga a kutya már szinte felismerhetetlenné vált; a műugatás példátlan hatékonysággal nyomja el a valódit.

Persze a rendszert lokálisan kell és lehet megváltoztatni, lépésről lépésre, de közben nem árt tisztában lennünk ennek globális nehézségeivel. Amikor az első közösen szüretelt borvidéki borral megalakult a Badacsonyi Kör, nem kevés fejtörést okozott nekünk, hogyan lehetne megoldani, hogy ne csapjuk be az embereket annak eljátszásával, mintha lábbal taposva, hagyományosan készítenénk a bort (amit ezzel az erővel akár lábműves bornak is nevezhetnénk...). Ugyanakkor nem érhetjük be a borászati gyakorlatban ma általános üzemi szürettel sem, mert az sem vállalható kultúraként, vagyis közösségteremtőként. Végül abban találtuk meg az arkhimédészi pontot, hogy egymás szőlőjében, közösen szüreteljünk. Az egymás felé és a teremtő természet felé forduló bizalom a kulcs, a megoldás. Innen kiindulva építhetjük lassan újjá és fenntarthatóvá az egészet. Nem ideológiák és egymással szembeni gyanúsítgatás mentén.

A nemzeti parki környezet és a Balaton szeretete még sürgetőbbé teszi számunkra a fenntartható szőlő és borkultúra kialakítását. Ma még nincs kész megoldásunk, viszont tudjuk, hogy a legnagyobb közösség iránti felelősséggel kell keresnünk – beleértve ebbe a természeti környezetet, a szőlők élővilágát és ökoszisztémáját is. Abban is bíznunk kell, nemcsak egymásban. Ugyanakkor felelőtlenség olyan „megoldásokat” javasolni a borágazat problémáinak orvoslására, melyeket ma legfeljebb egy-két eltökélt dzsungelharcos tud megfelelően és kellő következetességgel alkalmazni. Ne feledkezzünk meg róla, hogy járható utat kell találnunk a pincészetek derékhada, az egész borágazat számára is! Azzal pedig az öko-bio-kézművesség propagálói mintha nem óhajtanának foglalkozni.

Jó dolog, ha valaki nem használ vegyszereket (illetve nem tekinti annak a lehető legritkábban kipermetezett bordói levet), de kevésbé fenntartható az öko-bio összkép, ha emiatt a biogazda sokkal többet használ traktort a gyomirtás mechanikus megoldása érdekében. Ettől még simán lehet bio minősítésű, miközben a kérdéses biogazda ökológiai lábnyoma talán összességében nem is lett kisebb. Hasonló a vízhasználat problémája a borászatban.

Egyelőre az öko-bio generációs váltás csak a marketingkommunikációban vált általános trenddé. Egy biztos: egyre kevésbé kerülhetjük meg a technológiai és marketing hazugságok rendszerével való határozott szembenézést és valóban fenntartható alternatív megoldások bevezetését, hogy ne csapjuk be egymást. A mai prospektusokat, honlapokat és naponta frissített Facebook-oldalakat aligha lehetne átadni utódainknak, mint fenntartható örökséget. Nemcsak az a kérdés tehát, hogy mit mondunk borainkról a mai fogyasztóknak, hanem az is, hogy mit mondunk gyerekeinknek, unokáinknak, hova lettek a katicák, méhek, madarak és mit is jelent még a történelmi emléken és az erre méltatlanul hivatkozó marketingszlogeneken túl az, hogy in vino veritas.