Akik regisztráltak még májusban a rendezvényre, azok tudják, az első, júniusra tervezett kóstolót elhalasztották egy hónappal a szervezők a "Duna áradása miatt". A második időpontban, június 5-én megtartott esemény előtt pedig pár órával egy névtelen "jóakaró telefonáló" kihívta a katasztrófavédelmet, amely szerv gyorsan cselekedett is, és a tűzvédelmi előírások sérelmére hivatkozva nem engedte bent, a Rác fürdő épületében megtartani az eseményt, csak az előtte lévő szabad téren, a macskaköves parkolóban. Magának a fürdőnek a megtekintésére pedig csak 25 fős kiscsoportokban volt lehetőségük a vendégeknek, és azt is csak úgy, hogy alá kellett mindenkinek írnia egy nyilatkozatot, miszerint csak a saját felelősségére tartózkodik az épületben. Az, mondjuk, megint más kérdés, hogy egy ilyen helyre, amely amúgy munkaterületnek minősül, alapból rizikós volt egy 300 fős boros bulit szervezni, így, hogy még nincs minden rendben az engedélyekkel.

 

Talán a sok tortúra miatt is kicsit kaotikusan indult a Zenit. A bejáratnál közölték mindenkivel a szervezők, hogy aki az új feltételekkel mégsem szeretne bejönni, az visszaválthatja a jegyét, hisz’ a borok melletti másik nagy attrakció a helyszín lett volna. Azonban a résztvevői létszámot elnézve, nem sokakat riasztott el ez a mizéria. A biztonsági szalagokkal leválasztott zónát öltönyös, szigorú biztonsági őrök vigyázták, így illetéktelenek nem juthattak be. A helyszínen a különböző Kárpát-medencei szőlőfajták kisebb csoportba rendeződve kerültek egy-egy asztalra, amelyek környékén nagy tumultusok alakultak ki, míg a köztes, nagy rész szinte üresen állt. Voltak fajták, amelyek önállóan is képesek voltak megtölteni egy asztalt, mint például a kékfrankos és az olaszrizling.

A szervezők Hunborfesztként aposztrofálták a kóstolót, ami aztán Kárpát-medencei fajtákra változott. Az itt kóstolt fajták egy része ugyanakkor biztos nem magyar fajta, más része meg erősen kérdéses, és csak nagy jóindulattal nevezhető annak. A zöldveltelini például osztrák szomszédaink jolly-jokere, és ebből itt most csak az etyeki Rókusfalvy pince tételét kóstolhattuk, ami egyébiránt igen jól sikerült, de jó lett volna összehasonlítani egy soproni vagy egy balatoni verzióval is. Aztán az olyan magyarnak tekintett fajták, mint az olaszrizling, a kadarka, a kékoportó vagy a kékfrankos sem magyar eredetűek, mindenesetre tény, hogy a Kárpát-medencében kiválóan érzik magukat, akár az olyan autochtonok, mint a furmint, a hárslevelű, a juhfark vagy az ezerjó.

A rendezvény névadó fajtája a zenit, amely Király Ferenc nemesítésének köszönhetően ezerjó és bouvier fajták keresztezésből jött létre. Korán érő fajta, magas cukortartalommal, amely a száraz borok mellett képes igen jó kései szüretelésű édes borokat is produkálni. Egyre jobban terjed, a most kóstoltak közül pedig talán a mátrai Csernyik Istváné volt a legkiemelkedőbb zenit tétel számomra.

Amúgy ez a bouvier fajta az ezerjóval keresztezve még a zengőnek, és a zeusznak is szülője; Király Ferenc keze ezek nemesítésében is benne volt. Előbbiből nem lehetett semmit sem kóstolni most, míg a zeuszból kettő is akadt, mindegyik a badacsonyiak közül – Málik Zoltáné és a Szatmári pincéé. Nem is csoda, hiszen a zeusz Badacsony egyik izgalmas, egyedi tétele, amely a szárazak mellet szintén képes olyan kései szüretelésű csodákra, mint a Szeremley pince kései zeusza, de most ezt sem élvezhettük itt.

Hogy a „z” betűsök sorát folytassuk, jöjjön a zéta, mely Tokaj egyik engedélyezett fajtája, bouvier és furmint keresztezése. Jól aszúsodik, magas sav- és cukortartalma miatt kiváló alapanyag az aszúkhoz. Ennek megfelelően a Puklus pince tokaji 2006-os kései zétáját kóstolhattuk a rendezvény során, amely az este hölgyközönsége körében tarolt is.

A rendezvény egyik pozitívuma mindenképp az volt, hogy meg lehetett ismerni olyan kis- vagy még inkább mikroszériás tételeket, amelyeket egyébként nem fellelhetők sehol, maximum a borász pincéjénél, de sok esetben még ott sem. Néha csak pár száz palack készül belőlük, piaci forgalomba nem kerülnek, így a köztudatba sincs módjuk beivódni. Ilyen a bakator, amely régi magyar fajta, és amely régebben kitűnő minőségű borokat adott. Ezt a hagyományt próbálja követni a már említett badacsonyi Málik Zoltán, akinek bakatorja az egyik legszebb fehérbornak bizonyult az este folyamán.

Hasonló a vörösek közt a csókaszőlő, mely a kadarka előtt az egyik legelterjedtebb magyar vörös szőlőfajta volt. A villányi Vylyan pince támasztotta fel és hozta el, és az este egyik kiemelkedő borának bizonyult.

Izgalmas volt a rubintos, amely Kozma Pál nemesítésének eredménye, és kadarka és kékfrankos keresztezése. A mátrai Szecskő Tamás rubintosa kiugró tételnek bizonyult, gyönyörűen olvasztotta magába a két fajta szépségeit.

Emlékezzünk meg még mindenképp a kéknyelűről, amely nálunk csak Badacsonyban terem, de ott az utóbbi években erőteljes minőségi javuláson ment keresztül, köszönhető néhány badacsonyi borász munkájának és közös marketingjének.

Aztán voltak olyan tételek, amelyekkel nem tudok mit kezdeni, és megbarátkozni, az egyik ilyen a turán, amelyet régen festőborként használtak. Színe mélysötét, mint az éjszaka.. Bora viszont szinte mindig intenzíven virágos, parfümös, amely elnyom mindent. Hasonlóan viszonyulok a néróhoz. Ez a vörös fajta veszettül gyűjti a cukrot, sokszor ki sem tud erjedni, így akár rozé, akár vörös készül belőle, mindig érezni benne egy már-már zavarónak ható maradékcukor jelenlétet. Inkább a cuvée borok komplexitásának növelésére alkalmas, mint fajtabornak.

Közel harminc szőlőfajta borai vonultak fel, úgy, hogy jó néhány, valóban Kárpát-medencei, őshonos cucc sajnálatosan nem volt kóstolható. Persze ezeket nehéz beszerezni, akinek van belőle, az is maximum csak egy-egy mikrotételt őrizhet a pincéjében a csáfordi pintesből, a zefírből, a zalagyöngyéből, a csabagyöngyéből, a pozsonyi fehérből, a nektárból, a csomorikából, az ezerfürtűből vagy mondjuk a cirfandliból.

Autochton fajtákból mindenesetre nem áll rosszul Magyarország. Felmerül persze a kérdés, hogy ezek közül melyek azok, amelyekkel komolyan, nagyobb mennyiségben érdemes foglalkoznia a borászatoknak, és melyek azok, amelyeknek meg kell maradniuk mikorotételes magyar kuriózumoknak. Jómagam mindenképp a következő fajtákra helyezném a hangsúlyt, amelyekből nemzetközi szinten is képesek lehetünk egyedi nagy borokat készíteni, és amelyek mögé mennyiség is tehető: fehérben a furmint, a hárslevelű és az olaszrizling, míg vörösben a kékfrankos. Mellettük hasonló hangsúlyt fektetnék a juhfarkra és a kadarkára, annak ellenére, hogy ezekből jóval kisebb a termesztett mennyiség. Utóbbi régen vezető fajta volt vörösben, ma mindössze 400 hektár körüli termőterülettel bír, igaz egyre több borász kísérletezik újabb és újabb klónokkal. Közülük az egyik élenjáró pince a szekszárdi Mészáros, melynek válogatás kadarkája az este egyik legkiemelkedőbb tétele volt. Juhfarkból viszont sokkal komolyabb felhozatalra számítottam volna. A Kreinbacher alap verziós Nagy-Somlói juhfarkja remek tétel ugyan, de aki most akart megismerkedni e fajtával, annak minden bizonnyal nem ez volt a legoptimálisabb „első randi”.

Kadarkából, olaszrizlingől, hárslevelűből és kékfrankosból sok tételt lehetett kóstolni, és ezek nagyjából le is fedték a kínálatot. Ugyanakkor furmintból sokkal bővebb is lehetett volna a merítés, mert a most kóstolt tételek alapján kevesen hihették azt, hogy a furmint lehet a magyarok kitörési pontja. Mind Tokajból, mind Somlóról sokkal komolyabb száraz furmintokra számítottam.

Maga a rendezvény remek kezdeményezésnek bizonyult, melyből hagyományt kéne teremteni. Mint első ilyen, a maga nemében úttörő, de a következőkben muszáj a színvonalat emelni néhány újabb különleges, autochton szőlőfajta borának beszerzésével, esetleg a magyar zászlós boroknak tekintett furmintok, olaszrizlingek, kékfrankosok szélesebb spektrumának felvonultatásával.