Április 28.-án Szegedről indulva a Duna-völgyi kerékpárúton haladva május 1.-ét már a Wachau borvidékén ünnepeltem. A bortermelés ezen a vidéken több ezeréves hagyománnyal bír, az itteni teraszok az ókor óta folyamatosan műveltek. Később, már a római korban a légiók útvonalán a folyó mellett katonai táborokat telepítettek. Ezek körül stratégiai szempontok miatt az erdőktől megtisztították, művelésbe vonták a földeket és a lankákon szőlőt telepítettek. A légionáriusok a gyalogos vonulásuk során zsoldjuk egy részét is borban kapták. Akkor a víznyerőhelyek egy része fertőzött volt, és a bor egészségügyi szempontból és a fáradtság legyőzésében is szerepet játszott. Ma az itteni kis településeken élő borászok általában saját hangulatos házi „heurigereikben”, azaz borozóikban borkorcsolyák, sült- és főtt ételfinomságok társaságában árusítják saját boraikat. Hogy ezeket a helyeket a vendégek észrevegyék, zászlórúdszerű árbocra helyezett fenyő- és örökzöld koszorút helyeznek ki az épületre. (Ez az egyezményes jel, melyet minden művelt borbarát ismer.) Az osztrák sógorok nagyon ügyesen felvezetik a kerékpárutakat a szőlők közé és a kis falvak, városok legszebb látnivalóit is felfűzik a bortúra-útvonalakra. Néhol itt ezeknek a heurigereknek a száma km-enként akár a többtucatot is elérheti. Vannak, ahol egymás mellett sorakoznak. Benn pedig a déli lejtőkön termelt főleg késői szüretelésű rizlingeket és félédes borokat általában az ú. n. „viertelben” azaz negyedliteres kiskancsókban szolgálják fel „dirndlis” népviseletes hölgyek. E borászcsaládok többsége már hosszú évtizedek- akár egy évszázad óta borászkodással és vendéglátással foglalkozik, így egy-egy ház már szinte családi borászati-vendéglátóipari múzeum. Sajnos napközben viszonylag kevés vendég volt ezekben. (A Duna-menti kerékpárúton a nyári szokásos több ezres kerékpáros társaságokkal ellentétben a korai időpont miatt csak néhány tucatnyian kerékpároztunk.) A borok bár finomak voltak, de nem jelentettek számomra újdonságot, ugyanis már korábbi kerékpárútjaimon kóstolgattam azokat.

 

Németországban a Duna-völgyben a záporok alatt pedig főleg inkább sört, mint bort árusító kisvendéglőkben étkeztem és húztam meg magamat. Mégis kóstoltam néhány helyi bort, azonban semmi különösebb élményem nem volt. Mindkét országban általános, hogy ezen vendéglők kivétel nélkül „kerékpárosbarátok” voltak, melyeket mindenütt jól láthatóan reklámoztak is. Később elhagytam a Duna-völgyet és a moseli borvidéknek vettem az utam.

Luxemburgba a trier-i hídon keresztül léptem be és a Mosel völgyében, a 10-es számú, „Route du Vin” azaz a bor útja nevű kerékpárúton a Schengen városa melletti francia határátlépéssel haladtam tovább Thionville felé. A moseli borok világhírűek; döntő részben rizlingből készülnek; ez a völgy a rizling hazája. Az itteniek ezt a borok királyának hívják. Ezen kívül kisebb részben Pinot Blancot (Fehér burgundit) Pinot Grist, Traminit és Pinot Noirt (Kék burgundit) is termelnek. A borvidék borai rendkívül aromagazdagok, a borászatok gyakran alkalmazzák a késői szüretet. Így többnyire kisebb alkoholtartalmú, nagyobb maradékcukrú, testesebb borokat kóstolhattam. Ezek legfőbb értéke a nagy potenciál, az igen hosszú eltarthatóság. Elcsodálkoztam a csodás design-nal, csomagolással, címkékkel díszített borospalackokon. Egy helyi monda alapján, amely szerint az egyik települést a középkorban a csellel betörő fegyveresek támadásától egy fekete macska nyávogása mentett meg- igen sok bor címkéjén és nevében szerepel a fekete macska.
Kortyoltam azonban több kissé sápadt színű, de ugyanakkor csodás gyümölcsös ízvilágú zamatos, reduktív feldolgozású könnyű fehér- és rosébort is. Ahnban a „Bortermelők kápolnájában” imát is mondtam az az évi jó termésért.
Wormeldangében a település felett a folyóra merőleges katonás rendben futnak le a szőlősorok, köztük még elvétve sem láttam egyetlen gyomot sem. Pedig nem láttam sem szőlőmunkást, sem pedig gépet a szőlőkben. Meglátogattam Ehnenben a Wellenstein-család 1662-ben épített nagy borász-lakóházában a moseli borászok és borok gazdag múzeumát; ez ma már Luxemburg nemzeti bormúzeuma. Útközben még több kisebb bortermelőt és a híres Cep’d Or nevű nagy borászatot látogattam meg. Ez utóbbiban néhány finom vörösbort valamint friss üde fehér- és rosébort kóstoltam. Sikerült megkóstolnom a 2005-ös Vinales Internationales borverseny aranyérmesét, a 2003-as késői szüretelésű Traminijüket is. Elmondhatom, -bár én inkább a száraz vörösborokat kedvelem jobban- az általam kóstolt moseli borok legjobbika volt. Az élményt kissé csökkentette, hogy előtte nem desszertet, hanem csak jófajta házikolbászt falatoztam kenyérrel és zöldpaprikával.

Franciaországban a Marne folyó völgyében megcsodáltam a tavaszi szőlőmunkákat is. A főleg Guyot-művelésű szőlőkben sok helyen speciális művelő-gépekkel éppen a szőlőtövek injektáló műtrágyázását végezték. A Champagne borvidéken főleg pezsgőket teszteltem, talán a legjobban az Epernayben 1895-ben alapított „de Castellane” borászat 2001-es Brut Millésimé pezsgője ízlett.