A boltot vezető fiatal házaspár hihetetlen lelkesedéssel és energiával, rengeteg ötlettel és nagy szakértelemmel vetette magát a munkába a kecskemétiek nagy örömére.

 

Talán semmitmondónak tűnhet a cím, de Fekete Bélával kapcsolatban már minden olyan epitethon ornanst elhasználtak, ami nekem is eszembe jut róla. Az „utolsó mohikán”, a „hegy nagy öregje”, modernkori „Don Quijote” és így tovább. A Béla bácsit legalább – ahogy őt magát sem – nem lehet elkoptatni.

 

Tényleg különleges az ő boros pályafutása, elég, ha arra gondolunk, az ő hihetetlen története nem azzal a sokat használt fordulattal kezdődik, hogy „többgenerációs borászcsalád sarjaként” vagy „már a dédszülők is szőlészettel foglalkoztak”, hanem úgy: „a városi élet, a panellakás szürkesége, sivársága kellett ahhoz, hogy ismét szorosabb kapcsolatot teremtsek a természettel”. Ráadásul akkor fogott ásót, kapát, metszőollót a kezébe, amikor mások már letenni szokták: nyugdíjasként, egy ledolgozott élet jutalmaként.

Talán épp ez az előzmények nélküliség, ez a teher nélküli öröm-borászkodás adja azt, hogy Béla bácsi borai annyira őszinték, egyértelműek, világosak. Nem a trendek követése, a fogyasztói elvárásoknak való megfelelés, hanem a borkészítés mámorító boldogsága inspirálja. A hely adottságai pedig tökéletesek voltak arra, hogy a komoly ambíciók, amik 1080 m2 terület megvásárlásával és újratelepítésével indultak, valódi eredményt hozzanak. A mára 3 hektárosra duzzadt birtok a hegy déli lejtőjén, a somlóvásárhelyi oldalon található, és köszönhetően a vulkanikus talajnak (többek között a kukoricabazaltnak) tökéletes otthona a furmintnak, chardonnay-nak, hárslevelűnek és juhfarknak.

 

Béla bácsi kedves iróniával beszél saját maga indulásáról: arról, ahogy a szakirodalomból tanultak után hamar elhitte, már mindent tud a minőségi borkészítésről, vagy arról, milyen udvarias kritikával világított rá egy kedves ismerőse, van még hova fejlődnie. Az elhivatottság és a jobbat alkotni vágyás azonban mindig előbbre és előbbre vitte őt: 2005-ben az Etyeki Borfesztiválon például 2003-as hárslevelűje elnyerte a „fesztivál legjobb bora” elismerést.

 

 

A négy általunk kóstolt bor (2011-es olaszrizling, 2008-as hárslevelű, 2009-es furmint és juhfark) mindegyikéről elmondható, hogy először jut eszünkbe róla Somló, és csak aztán a fajta. Ez persze egyáltalán nem elmarasztaló vélemény, pusztán annak a ténynek a konstatálása, miszerint Fekete Béla minden palack itala egy dűlőkeresztmetszet, a szó legtisztább értelmében vett terroir-élmény.

 

A 2011-es olasz már megjelenésében impozáns. Aranysárga színe komoly beltartalmat, mozgása krémes, olajos textúrát sejtet. Illatában az ásványosság buján fűszeres, és inkább csak másodjára fajtajelleges, kis túlzással mondhatnám, hogy a palackok felcserélésére gyanakodtam az első kortyig, legalább annyira volt hárs a bukéban, bár a herbális-virágos jegyek is becsatlakoznak az összképbe. Ami viszont egészen különleges: szinte nyoma nincs a Somlóra jellemző offenzív, markáns savaknak, aki ebben szeretné tetten érni a termőhelyet, az csalódni fog. A bor szinte sima, mégis félreérthetetlenül somlói. Folyamatosan fejlődik a korty, a struktúrát talán kissé megbontó alkohol a végére szépen elrejtőzik a fajtajelleget gyönyörűen artikuláló mandula és barackmag lecsengésében. A hosszú hordós érlelésnek hála a bor még jó pár évig tartani tudja szerkezetét a viszonylag alacsony sav ellenére. Összességében érdekes, szép tétel.

 

A hárslevelű 2008-as évjáratú, ennek ellenére csöppet sem fáradt. Mély aranysárga színe, olajos mozgása szinte mézre emlékeztető, ami illatban némi virágossággal kísérve meg is érkezik. Ahogy nyílik – kissé komotos egyébként –, egyre inkább bukkannak fel a hordós érlelés jegyei: némi füstösség a minerális, szinte köves jelleg mellett. Savszerkezete az olaszhoz hasonlóan lágyabb a vártnál, ellenben az alkohol is jobban integrálódik: összehatásában több a kellem, a kifinomultság. Az illatban egyértelműen jelentkező fajtajelleg itt talán ízben kevésbé markáns, ellenben jobb ivású, tartalmassága ellenére is könnyedebb, populárisabb.

Egy évvel később, 2009-ben szüretelték következő tételünk alapanyagát, a furmintot. A szinte borostyánt idézően mélysárga szín és olajos mozgás komoly alapanyagot és extraktot feltételez, illatban ennek ellenére szinte édes, bár a hordó itt is némileg füstös hatást kölcsönöz neki. Ízben sok érett gyümölcs érkezik, nagy test, de nem tolakodó, nem nehézkes, kifejezetten arányos és jól strukturált, bár szinte refrénként fogalmazódik meg újra a savak szokásosnál lekerekítettebb, diszkrétebb jellege. Ízében elmarad a sokszor kissé zavaró kesernyésség, és az alkohol is szépen belesimul a szerkezetbe. Ásványossága, kellemesen karcos felhangjai sokáig kísérik a kortyot. Kifejezetten jól megkomponált, nagyon szép tétel!

 

 

A juhfark neve forrt össze talán leginkább Somlóval, holott a borvidék gazdái már sokkal inkább a furmintot vallják magukénak – ez sokszor meg is látszik a borok elkészítésében és az arculat építésében; miközben a juhfark egyre inkább otthonra talál a Balaton-felvidéken. A mi tételünk 2009-ből származik, ám kissé későn érő típus: mintha egyes komponensei még mindig helyezkednének, tolódnának. Illatban kis szellőztetés után kifejezetten izgalmas, a fajtának inkább másodlagos jegyeit mutató impulzusok (föld, bőr) érkeznek. Nagyon komoly test, ám az előző két tétellel szemben nem könnyedség, inkább némi lustaság, nehézkesség jellemezné – talán nem túlzás csöppet darabosnak nevezni sem. Sok vonása (magas extrakt, harsány alkohol, érett gyümölcs, hordós robosztusság) imponáló lehetne, de valahogy az összhatás – tagadhatatlanul autentikusan somlói jellege ellenére – nem meggyőző, nem kellően komplex és integrált. Sok-sok ígéret, rengeteg erény egy kissé tékozló szertelenséggel. Ezzel együtt végtelenül őszinte, és a maga kontextusában élvezetes, szép bor.

 

Ami pedig a jövőt illeti, talán sokan tudják már, hogy Béla bácsi a birtok eladása mellett döntött, ez a döntés pedig 2014 őszén egy szerződésben realizálódott is. Egy olyan pincészet esetében, ahol van/volt egy ikonikus figura (lásd Bussay doktor Zalában), ott a borkedvelő közönség néha idegenkedve, gyanakodva figyeli a változást. Nos, ez esetben megnyugtathatunk mindenkit, a Béla bácsival szoros együttműködésre törekvő három fiatalember elkötelezett abban, hogy a Fekete Pincészetre mindig is jellemező hagyományőrző eljárásokat – az évet is meghaladó, fahordós, valamint az azt követő hosszú acéltartályos érlelést, a termőhely érvényesítését a karakterben – megtartsa, a szőlőművelést és borkészítést ezen elvek mentén valósítsa meg. A puding próbája persze az evés, de minden esetre bizakodásra ad okot ars poeticájuk.

 

Kóstolónk összegzése során mindannyiunkban megfogalmazódott az, hogy Fekete Béla borait nem lehet kizárólag borász-szemmel, kritikusi attitüddel értékelni, ennél sokkal több az, amit ő tesz. Ha minden palack borra úgy tekintünk, mint történetre – márpedig hogy máshogy tekinthetnénk? –, akkor minden kétséget kizáróan legendák születnek a somlóvásárhelyi tőkék fürtjein, és ezek a legendák a fahordók beszédes magányában érlelődnek, nem pedig koracéltartályok néma tömegében...