A tényeket már legtöbb olvasó tudja, harmadik alkalommal jöttek össze az ország ismert olaszrizling termelői Csopakon, hogy megmutassák, mit tudnak (képes beszámolóért katt ide és ide!). Csopak város neve oly nagyon összeforrt ezzel a fajtával, hogy ennél kézenfekvőbb helyszínt nem is lehetett volna találni. S ne felejtsük, hogy a Balatonnak egész évben szüksége van programokra, hogy tényleg igazi turisztikai központként tartsa nyilván mindenki. A rendezvény kb. 300 látogatója és a borászok együtt néhány szállodában telt házat tudtak csinálni.

 

A kóstolót sikerült pompásan megrendezni. Itt mindig jön a „de”... A szálláshelyek és a pincék közötti ingyenes közlekedés nem volt az igazi. Ennyi emberre egy 20 személyes kisbusz nem túl sok, és a rugalmasság teljes hiányával küzdött a személyszállító vállalat.

Érdemes elgondolkodni, hogy mi lesz jövőre, ha még ennél is nagyobb tömeggel kell megbirkózni, hiszen mindkét pince gyakorlatilag telve volt. Bár itt is felmerül a kérdés, hogy melyik kezünket harapjuk meg. A kényelemért adjuk fel a pincehangulatot és a gyönyörű helyszín hozzáadott értékét? Nehéz a döntés. Arról mindenki meggyőződhetett, hogy a téli Balaton és az északi oldal magaslatai egy napsütötte délutánon több mint fenséges látványt nyújtanak. Megér egy kis kirándulást. Én már most érzem, hogy tisztességben megőszült nyugdíjasként remekül fogom itt érezni magamat.

Így aztán minden adva volt egy nagyszerű kóstolóhoz, ami egy picit hiányzott a még több jó bor, vagy inkább még több érdeklődésre méltó bor. S ez igaz az alacsony árfekvésű mindennapi, kvázi tömegbornak szánt tételekre, és a dűlős vagy terroirból építkező borokra. Azt gondolom, hogy egy bornál nagyon fontos, hogy ne legyen érdektelen, urambocsá’ unalmas. Sajnos ebből egy kicsit több volt a kelleténél.

Azt gondolom, hogy a szakmától eltekintve, igazából senkit sem érdekel egy, az előző nap a hordóból vagy tartályból áttöltött, még kicsit morgós, harapós, bezárt 2012-es, még nem teljesen elkészült bor. Bizony a kóstolható tételeknek a kb. 50%-át ilyenek adták. Nagyon kevésből lehetett valamit kihámozni, talán a Káli Kövek volt az egyik kivétel, ami nem véletlen, mert Szabó Gyula Rezedája 2011-ből szintén az egyik szép eseménye volt a napnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez félig rajnait is tartalmaz. Itt kell megjegyeznem, hogy az a pár tétel, amiben rajnai rizling is volt, igen szép arcát mutatta.

Visszakanyarodva, nem kell erőltetni egy nagyközönségnek szánt kóstolón a mintákat – szerintem. A régebbi tételek kellenek, amelyek esetleg még kaphatók is. Ezekből viszont nem nagyon volt, maximum 2009-es. Régebbi olaszrizling nincs a pincékben? Merthogy a boltokban nincs, az rendben. Kár, hogy nem nagyon feszegetik a fajta eltarthatóságának határát, pedig hordós érlelés mellett 5-7 évet gond nélkül kibír. Ezt igazolja, hogy kóstolhattunk a Polgár Pincéből 1989-es olaszrizlinget, ami ugyan ízben, illatban nem volt különösebben emléket hagyó, ám a szerkezete, az, ahogy 24 év után is(!) határozottan „állt a talpán”, példaértékűnek számít. Pedig Villány nem az olasznak van kitalálva.

Szakmai kérdésekről nem nagyon volt mód beszélgetni szombaton, mert a borászok a töltögetéssel és az interjúkkal foglalatoskodtak. Ha már az interjúk. Több borász is nehezményezte, hogy a péntek esti, zártkörűnek beharangozott közös kóstoláson nem alakulhatott ki a termelők körében őszinte, szakmai beszélgetés az olaszrizlingről, egymás olaszrizlingjeiről és a magyar borhelyzetről, mert nem kívánták az újságírók előtt ezt megbeszélni és így mindenki elé tárni a belső kérdéseket. Hiányzott a meghittség, ahogyan azt Jásdi Úr is megjegyezte. Bár egy újságíró számára ezek a beszélgetések mindig több izgalmat rejtenek, mint a publikus kóstolókon megejtett pár perces, sokszor érthető módon csak felületesre sikeredett témázgatások, azonban ezúttal a borászokkal kell egyetértenem. Ha a félidőben a Real győzelme kétséges, nem ülhet be az öltözőbe egy sereg sporttudósító, hogy „kihallgassák” a taktikai megbeszélést, majd azt még a mindent eldöntő második félidő előtt közreadják. Más kérdés, hogy Mourinho páros lábbal picsázná ki őket... A lényeg, hogy szerintem vannak olyan problémák, ügyek, amelyekről nem feltétlenül kell tudnia a fogyasztónak. Legalábbis addig nem, amíg a kérdés fölött konszenzus nem születik az érintettek részéről.

Azt gondolom, hogy nem kell magyaráznom, miért probléma az ilyen ügyek meg nem tárgyalása, s ennek következtében a konszenzus hiánya. Nem kell külön ecsetelni, miért baj, ha elmarad az őszinte beszélgetés, ahol a felek megmondják a jó és a rossz véleményüket egymásnak. Az egy más kérdés, hogy más szituációban ki lett volna őszinte. Ugyanis még olyan emberek előtt is megy a handabanda, akikről tudják, hogy értenek a borhoz és felismerik, ha valami nem kerek. Szerintem nem szégyen bevallani, ha valami nem sikerült jól. Van bennünk fogyasztókban tolerancia, mert tudjuk, hogy sok borásznál hiányzik még a kellő ismeret, és a kellő tapasztalat. Arra viszont egyre kevésbé van, ha megpróbálják velünk megetetni, amit főztek. Tisztelet, alázat, őszinteség mindenki felé! Ez is ugyanolyan fontos, mint a szakmai tudás.

Visszatérve a borokra. Személy szerint azt vallom, hogy az olaszrizling akkor szép és izgalmas, ha feszes, max. 13% körüli alkohollal bír, és nem kimondottan illatos; a dűlős boroknál és a terroirra koncentráló tételeknél pedig legyenek meg ezek a jegyek. Ettől eltérő, nagytestű, alkoholban gazdag szerkezet, intenzív faérlelési jegyekkel, virággal, gyümölccsel bíró aromaprofil számomra nem kívánatos. A rendezvényen megismert borokból leginkább a feszességet hiányoltam és egy kicsit több volt a gazdag aromatika, mint kellett volna.

Félreértés ne essék azért voltak igazán jó borok is, nyilván, nem is kevés. Akiknek a boraival jól éreztem magam: elsőként Csetvei Kriszti Kő és Olló párosa, aztán a Szeremley Pince rizlingje Kardos Gábor tolmácsolásában. De a már említett Szabó Gyula (Káli Kövek) mindkét bora, Pállfy Gyula válogatása 2011-ből, a Szent Donát Kishegy 2011, a Villa Tolnay, a Homola Pincészet borai és Jásdi István örök érvényű Siralomvágója csodás borélményekben részesítettek.

Sokan dicsérték, magasztalták Gál Lajos Kántor-tagból való 2012-es mintáját, amiről én nem tudok nyilatkozni, mert kevés érkezett belőle, és mire átértem a Jásdi Pincébe, már elfogyott.

Érdekes volt, bár ez sok helyen a rossz bor udvarias kifejezése – nálam nem – Bezerics Csaba Pátria nevű bora (a pátria szőlőfajta olaszrizling és piros tramini keresztezéséből jött létre 1982-ben Cserszegtomajon, Dr. Bakonyi Károly és munkatársai keze nyomán – a szerk.)

Végül egy felvetésre is szeretnék reagálni, mely borászok körében már korábban megfogant, de most ismét előjött. Nevezetesen: hogy a fajtának szüksége van-e egy névváltásra? Kell-e egy vonzóbb név, ami mentes az olaszrizling zászlaja alatt a régi érában elkövetett minden bűntől és tehertől. Kell-e egy olyan név, ami az „új korszakot” hivatott hirdetni kezdő és tapasztalt borfogyasztó számára egyaránt? Kell-e egy afféle név, amely határozott distinkcióként jelenik meg a másik rizling, a rajnaival szemben, s így tiszta, egzakt képzettársításra ad lehetőséget? S végül, kell-e egy új név, amely jól cseng a külföldi számára is; s amely egyszerre megjegyezhető, kiejthető.

Fontos kérdések ezek, de hadd legyen szabad valamit megjegyeznem. A fentieknél talán sokkal fontosabb, hogy lesz-e most már tartósan valóban jó olaszrizlingünk. Úgy értem, képesek leszünk-e úgy megújítani e fajtát országosan, hogy az bármelyik kocsmában, étteremben, pincében felvállalható legyen – magyar vendég előtt is, külföldi előtt is. Képesek lesznek-e erre a termelők (s nemcsak azok, akik a Jásdi Borteraszon, vagy a Szent Donát éttermében január 26-án összejöttek)? Mert ennek a rendezvénynek ez a legnagyobb kérdése. Szerintem.