A kóstolón a kiállítók sora évről évre bővül, és egyre nagyobb helyet követelnek maguknak a Tokaj-Hegyalján kívül termett furmintok is. Ez egyértelmű jele annak, hogy a legtöbb borvidék, amelyek a múltban már termesztették ezt a szőlőfajtát, azok most visszatérnek a gyökerekhez. Így a Somlóról, Egerből, Észak- és Dél-Balatonról is módunkban állt furmintokat kóstolni.

 

A szakma döntése szerint a fehér fajták között első számú lett a furmint, hiszen mindent tud, ami elvárható egy nagy szőlőfajtától. Jó savgyűjtő, kitűnően érlelhető, bármilyen iskolázásra alkalmas, vannak gyümölcsei, de tud terroir bor is lenni, emellett jól bírja a viszontagságokat az ültetvényeken, és nincsen vele több probléma, mint más fajtákkal. Meg hát van az ASZÚ, nagybetűvel! De változatlanul hangsúlyozom, hogy ez a szakma véleménye: a borászoké, a tapasztalt és sokat kóstoló rajongóké, a kisszámú magyar szakembereké és a még kisebb számú külföldié, akit érdekel a magyar bor. Ezekkel az indokokkal nem is lehet vitatkozni, mert tények.

 

 

Ez a kis bevezető azért készült, hogy magyarázza két kérdésemet. Az első, hogy vajon tudunk-e élni a fajtában rejlő potenciállal? A második, hogy a fogyasztók szeretik-e a furmintot, és ha igen milyet? Véleményem szerint az első kérdésemre a válasz: sajnos még nem tudunk élni ezzel a potenciállal. A fogyasztó pedig szereti is a furmintot, meg nem is. De miért gondolom ezt így?

 

Ahhoz, hogy egy szőlőfajta igazi nagyságát megtaláljuk, nemcsak a természetnek kell felnőni a feladathoz, hanem az embernek is. Na meg zárójelben megjegyezve a „borívónak” is. A természet készen van, de az ember még csak közelít a feladat megértéséhez. Az elmúlt két év tapasztalatai alapján úgy vélem, hogy a 2013-as évjárat lehet az első, amikor a száraz furmint számára a természet is jól viselkedett, és már sok szőlész, borász is tudta, hogy mit akar kihozni a fajtából.

 

Legkevésbé mi, borfogyasztók vagyunk készen a furmintra. Elsőre azt mondanám, hogy ennek két oka lehet. A magyar boroktatás még mindig elég gyengén álldogál. Bár iskola van bőven, de valahogy csak egy szűk réteg tűnik fel ezeknek a képzésein. Borkóstoló van annyi, mint égen csillag, de ezeknek a nagy része nem feltétlenül a bor megismeréséről és a tapasztalatok megszerzésről szól, hanem a bulikáról, sznoboskodásról és az ivásról. Ahol pedig komoly dolgok zajlanak, ott mindig ugyanazok az arcok vannak jelen. És sajnos ezek azok az „arcok”, akik ritkán kapnak szót, mert nem hangoskodnak, nem fitogtatják tudásukat, nem akarnak fogadatlan prókátorok lenni. Pedig kellene rájuk figyelni, mert ismerik a saját körük, és az átlagos fogyasztó ízlését is.

A mindennapi fogyasztó véleménye is fontos, és ebben volt egy kis elbeszélés egymás mellett, legalábbis eddig. De az idei Furmint Februáron már egyértelműen látszott az egymásra találás. A legtöbb ember nem kívánja a masszív savakat és az igazi, kemény ásványokat, hanem a könnyedebb, gyümölcsösebb vonalat kedveli, és ha ilyet kap, akkor imádja a furmintot. Ezért gondolom, hogy érdemes továbbvinni a kettős vonalat a pincéknek. Kellenek az igazi terroir borok a nagy dűlőkből, de szükségesek a kicsit almasav bontott, és a savakat kiegyenlítő maradék cukros tételek is. Az is segíthet közelebb hozni a borfogyasztókat, ha a furmint mellé még egy kis hárslevelű is kerül. Ez nem ördögtől való dolog, hiszen a világ elsőszámú fehér fajtai mind így működnek. 
 
Nincs ezzel semmi baj, ha ezek a populáris borok tökéletesen vannak elkészítve. A tisztaság, az egyenesség alapkövetelmény. A házasításnak vannak hagyományai, hiszen őseink nem véletlenül adtak a furminthoz például hárslevelűt Tokajban vagy olaszrizlinget a Balaton partján. Már ők is tudták, hogy így kellemesebb borokat kapnak, amelyeket a mindennapokra szánták.

 

A chardonnay, a rajnai, a sauvignon blanc, a grüner veltliner, a chenin blanc mind adják a kifinomult, elegáns, terroirt is megmutató változatokat, de a gyümölcsös, kedves, jó értelemben vett ivóborokat is. Az előbbivel a vájt szájuakat, az ünnepeket, a nagy vacsorákat lehet meghódítani, míg a másikkal a világot. Persze furmintból nincs annyi, hogy hódítsunk, de grüner veltlinerből sincsen elég, mégis sikerült felkerülnie a csúcsra. Nem gondolnám, hogy a londoni menedzserek a Smaragd kategóriát nyakalnák esténként. Ahogyan nálunk sem a 7-8 ezer forintos Úrágyát isszuk minden nap. Persze kellenek ezek is, mert ezekkel lehet felkerülni a borírók, MW-k (Master of Wine) ajánlóiba.

 

 

Szükség van mindkét vonalra, hogy a furmint be tudjon kerülni a fent felsorolt fehérborok közé. Vannak biztató tételek a gyümölcsös vonalon is, amelyekből kóstoltam jó párat az idei Furmint Februáron, és sok termelő jelezte, hogy érzi a könnyítés szükségességének a nyomását. Ilyen borokat is mutatott Kardos Gábor, a Demetervin, Szarka Dénes, Pelle Pince, Árpád-hegy, Zsirai Pince, Gizella Pince, az Erzsébet Pince, Szent Donát és még sokan mások.

 

Biztató jelnek gondolom, hogy most már lehet kóstolni különböző utak mentén járó furmintokat, hiszen ez is fontos pontja egy nagy fajta ismérveinek. Ebből a többszínűségből lehet minden szinten építkezni.

 

Már csak három fontos feladat van hátra. Komoly, összefogáson alapuló ismeretterjesztéssel, bormarketinggel megmutatni a világnak a furmintot, és ezen keresztül a magyar bor csodáját. Tudom, hogy sokan dolgoznak ennek a sikerén, de a nagy áttörés még hátra van. Ehhez fontos, hogy minél több megfelelő minőségű, hibáktól mentes, megbízható borok készüljenek. Ez a második feladat, mert ebben még bőven van hiba, és itt elsősorban nem a februári rendezvény kiállítóira gondoltam. A harmadik feladat a fogyasztók képzése, a borkóstolási ismeretek elterjesztése, a kulturált borfogyasztásra való törekvés és az ár-érték arány kifejezés értelmének sugalmazása.