A Zwack Múzeumból induló túrát nem csak azért vártuk nagyon, mert kíváncsiak voltunk a megújult Kislaki Borkertre, hanem mert egy balatoni vitorlázást is beígértek a szervezők, ami egy júniusi hétfőn mindenképp kihagyhatatlan program.

A borkereskedés túrái a nyilvánvaló okok mellett azért is fantasztikusak, mert rendre előkerül már utazás közben valami különlegesség. Ezúttal, mindössze Budaörs magasságában jártunk, amikor megismerkedtünk a 2013-as Bussay traminival, amelyet épp a napokban vett fel a kínálatába a kereskedés. A bort egyébként nem csak a fajta kedvelőinek ajánljuk, bátran próbálkozhatnak vele azok is, akik a traminikat többnyire túl illatosnak érzik, hiszen ez a tétel azon kívül, hogy nagy testű és igazán sűrű textúrájú, fajtajelleges ugyan, de kevésbé jön a némelyeknek émelyítő rózsaillat, inkább egy nagyon elegáns szőlős, narancsos, aszalt barackos vonal figyelhető meg benne. Kiváló.

 

A másik meglepetés szintén a Bussay Pincétől származó 2013-as csókaszőlő volt. Ez szintén egy teljesen új tétel a kínálatban, egy kevéssé ismert fajta bora, amellyel kevesen foglalkoznak az országban. Hogyha nagyon hasonlítgatni kellene, akkor valahol a kadarka-kékfrankos vonalon lehetne megtalálni a helyét. Nem túl nagy testű, szép, gyümölcsös bor, sok piros ribizlivel. A régi magyar fajták kedvelőinek kötelező megpróbálkozni vele!

De ne menjünk most egészen Zaláig, ahonnan az említett tramini és a csókaszőlő származik, hiszen nekünk fontos dolgunk van Balatonbogláron, a kikötőben! Ahol már várt ránk egy csodálatos, két árbocos vitorlás, és Légli Géza, no meg jó pár palack rozé, és fehér gyöngyöző bor.

A nagy melegben az utóbbi fogyott el hamarabb, ami nem is csoda, hiszen kiválóan összerakott tételről beszélünk. Chardonnay, királyleányka és rizlingszilváni házasítása, és kicsit tartalmasabb, mint a legtöbb piacon lévő gyöngyöző. Erre mondta Géza, hogy az a tapasztalat, nagy melegben, fűnyíráshoz veszélyes, nem árt neki egy kis szóda sem.

 

A gyöngyöző ízlelgetése közben kifutunk a kikötőből, Badacsony felé vesszük az irányt, és – bár meleg van – érkezik a hűvösebb idő nyugatról, így óriási szerencsénk van: a Balatonon nem minden nap lehet tarajos hullámokat látni, mi pedig épp akkor vitorlázunk, amikor jó néhány van belőlük. Ráadásul közben a rozét is megkóstoljuk, amelynek az alapanyaga előszüret, a birtok szinte összes kékszőlőjéből. Igazi üdítő, rendkívül gyümölcsös, a szamóca és a málna versenyezik egymással, mi pedig a többi vitorlással. 

Nagyjából Ábrahámhegyig tart a „verseny”, onnan fordulunk vissza, és miután kikötünk Bogláron, irány utunk igazi állomása, a Kislaki Borkert, ahol már minden készen áll, a sertés riletthez egy 2013-as chardonnayt kapunk, amely a Matacs-dűlő termése. A lösz talajú területen 2011-ben fordult termőre a chardonnay, abból készült 500 literes magyar tölgyhordókban, 8 hónapi érleléssel ez a bor. Géza elmondja, hogy a 2013-as évjárat a fehérboroknak kedvezett a környéken, holott szerinte igazából a Dél-Balatonon a kékszőlők érzik magukat jobban. 

 

Kóstoltunk egy rajnai rizlinget is, a János-hegyből, amely egy nagyon kellemes, citrusos bor, illatában fehér virágokkal, herbális jegyekkel, amelyek az ízben is visszaköszönnek. Nagyon fontos, hogy ne mi akarjuk megmondani, milyen legyen a bor, a termőhely adottságait kell elfogadni, és abból kell kihozni a legtöbbet – mondja Géza. Szerinte ez nem lehetőség, hanem kötelesség. Olyan szőlőfajtákkal kell dolgozni, amelyek meg tudják mutatni a környék adottságait. A rajnai rizling például a szőlők kurvája, de a pince királynője is egyben, 2010-ben és 2014-ben, tehát az utóbbi két nehéz évjáratban is jó bort lehetett belőle készíteni – így Géza.

A két fehér után lecsót eszünk, ami mellé sillert kínálnak, amely „Pirosbor” névre hallgat. Ehhez a bortípushoz inkább Tolna és Szekszárd környékén vagyunk hozzászokva, de ilyen jó időben, és a lecsóhoz nem is tudnánk jobbat elképzelni. Megkóstoljuk a frissen letöltött, 2013-as Vitéz Cabernet Sauvignont is, majd a 2011-es Kislak házasítás következik. Ez utóbbi csak a legkiemelkedőbb évjáratokban készül el. A 2011-es fele merlot a János-hegyből, 30% kékfrankos ugyanonnan és 20% cabernet franc a Landord-dűlőből. Szép gyümölcsök, lekerekedett tanninok, komoly test jellemzi.

 

Ebéd után, a nagy melegben hamar elpilledne a társaság, de Géza résen van, és már ki is vezényel minket a János-hegybe (így mondja ő, hegybe, nem hegyre), ahonnan úgy látszanak a túlpart tanúhegyei, hogy térképet lehetne rajzolni róluk. 

A dűlők közt vezető utak mellett érik a meggy, a hamarabb fáradó kollégákat Géza azzal motiválja, hogy rövidesen megérkezünk a fához, de útközben kapunk egy szőlészeti gyorstalpalót is. Most úgy tűnik, szépen alakul az évjárat a Dél-Balatonon. A János-hegyen a rajnai rizling tőkéjén csak 12 fürtöt hagynak, így jön ki a nagyjából 1,5 kilós tőketerhelés. Az első szüretből alapbort készítenek, ami pedig fent marad majd a növényeken, azokból lesz a prémium minőség.

 

Nézzük a panorámát, lassan visszaindulunk a buszhoz, hogy hazafelé vegyük az irányt. Közben hallgatjuk Gézát, és azon tűnődünk, mi lenne, hogyha mindenki így gondolkodna a honi borkészítésről. A hazai területek kiválóak, a magyar borászat felvirágoztatása pedig csak úgy történhet meg, hogyha természetes, őszinte borokat készítünk – mondja. Ahhoz, hogy a borok meg tudják mutatni a termőhelyben rejlő egyedi értékeket, tisztán kell közelítenünk a szőlőműveléshez és a borkészítéshez. Kislakon így is van.