Mire eljutott a tudatomig, hogy ezt a kóstolást vétek lenne kihagyni és regisztráltattam magam már jött is válasz, hogy minden jegy elkelt. Mivel azonban valószínűleg nem én voltam az egyedüli, aki így járt, a szervezők gyorsan dupláztak egyet és a rákövetkező napon, azaz 23-át is megjelölték azoknak, akik az első körbe nem fértek bele. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a helyszínen tudtam meg: a nagy érdeklődésre való tekintettel szerdáig kihúzták a Lunáticót.)

Már az oda út is kalandos volt. Annak ellenére, hogy sokunk naponta halad át a BAH-csomóponton és felnézve nyugtázzuk, hogy a Sas-hegy még mindig a helyén van, a feljutás pedig igenis gondot okozott. Cikinek éreztem volna, ha odafelé a GPS segítségéhez folyamodok, hiszen úgyis itt van előttem a hegy a maga karnyújtásnyi távolságával, és különben is csak felfele kell mennem. Egy-két sehová sem vezető utcába való behajtással, majd visszatolatással azért sikerült orvosolni a problémát és elértem a helyszínt. A belépőre kifizetett 3500 Ft és a hat + egy meglepetés bor kóstolása még akkor is vonzóvá tette volna az eseményt, ha csak egy „szimpla” étteremben lett volna megrendezve. Felérve a kilátó részbe az elénk táruló kilátás még nappali fényben is lenyűgöző volt, azonban amikor leszállt az este és a hold is megmutatta egyre fényesedő arcát, a látvány szép szolidan lélegzetelállítóba ment át. A vendégek óvodás énje kivétel nélkül mindenkiből (így belőlem is) előtört, ahogy bőszen próbáltuk megkeresni, hogy ki hol lakik Budapesten. A főváros egy legtöbbünk által még sosem látott perspektíváját nyújtotta. Itt nem az unalomig ismert, turistáknak kötelező jelleggel a torkukon leerőszakolt látképpel kellett szembesülniük, ami a Budai Várban, Halász-bástyán vagy éppen a Gellért-hegyen tárul eléjük.  Na persze nem mintha azzal a városképpel bármi gond lenne. Egyedül azon csodálkoztam, hogy a Sas-hegyen naplementében való borozgatás ötletét még egyetlen egy marketingguru sem nyúlta le egy országimázs videoklip forgatásához. Tessék, kérem, lehet pótolni!

 

Az este borait a 9 hektáron gazdálkodó és évi 50.000 darabos palackmennyiséggel büszkélkedő szekszárdi Fekete Borpince szolgáltatta. A kis családi vállalkozásként működő pince az Iván-völgyben (ahol a június elején lévő Iván-völgyi Kadarka túra is megrendezésre kerül) található, a pincészet legjobb kadarkái a Bakta dűlőben teremnek. Talán nem is lehetett volna jobb választás az első bornál, ami a Fehér Kadarka 2011 volt. Kuriózumával nagyon is illett a helyhez. A melegre való tekintettel jól esett, hogy előtte a kellő hőfokra hűtötték be, így kifejezetten frissítő, már-már üdítő jellege volt.

A Rosé Cuvée 2012 erőteljes szamócás rúgását felváltotta lecsengésében egy kis mandula keserűségére emlékeztető utóíz; valószínűleg csak ezért kaphatott 2012-ben ezüstérmet az Országos Miklós napi rozé borversenyen. Eddig még azt mondom, hogy ezek a borok többé-kevésbé beleilletek a szekszárdi borokról kialakult képbe, illetve ahhoz a filozófiához amit Szekszárd megtestesít számunkra. Azonban a soron következő Siller Cuvée 2012-t egyszerűen nem tudtam értelmezni. Még mindig azon töröm a fejem, hogy a borász milyen célközönségnek szánta azt a borfajtát, ami a légies könnyedségű rozék és a szintén könnyed vörösborok közé van beékelődve, ha egyszer az alkoholtartalma 15,5 % volt. Ilyen borokat leginkább Villányban szoktunk kóstolni, de olyankor is mindig felszökik a szemöldököm a csodálkozástól. De egy sillernél? És ráadásul pont Szekszárdról?

A Kadarka 2008 bemutatásánál a borászat képviselője és szószólója, Horváth Tibor már előrebocsátotta, hogy a 2007-es kadarka sokkal jobb volt, mint az, amit éppen kóstoltunk. Bevallom, azt, hogy kadarka volt a poharamban, csak onnan tudtam, hogy előttem volt a kóstolási lista. Ízében még elvétve csak-csak felfedeztem a fajtajegyeket, de az illatból nekem egyértelműen hiányoztak a fűszerek és gyümölcsök. Technológiailag semmi baja nem volt, de  magamtól akkor sem tudtam volna megmondani, hogy egy kadarkát kóstolok, ha egy Parabellumot szorítottak volna a fejemhez.

Sokkal kellemesebb élményt nyújtott viszont a meglepetés borként felszolgált Zweigelt válogatás 2009 és a fiatal ültetvényről származó Shiraz 2011. Utolsó bemutatott tételével, a Cabernet Sauvignon válogatás 2009-el pedig mindenkinél visszaállította a bizalomindexet a pincészet. Ez tényleg egy nagyágyú, egy nagy bor volt, amiről hasonlóképpen vélekedhetek Bordeaux-ban, ha már a 2013-as Challenge International du Vin borversenyről elhozott egy aranyérmet. Természetesen nekünk nem kell hasra esni a különböző érmektől (de azért iránytűnek nem rosszak) és ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy Magyarországon azért nem fulladunk bele a jobbnál jobb cabernet sauvignonokba, akkor ez a bor tényleg élményszámba ment.

Miközben a Sas-hegyi kilátóról néztem az esti Budapest vibráló fényeit egy pohár Cabernet Sauvignon válogatással a poharamban – a rendezvény nevéhez méltóan a háttérből kellemesen szólt aláfestő zeneként a Gotan Project Lunático című albuma –, csak arra tudtam gondolni a többi vendéggel egyetemben, hogy megint jókor voltunk jó helyen.