A rendszerváltás után volt a bortúráknak egy korai reneszánsza. Mi is sok pincészetbe ellátogattunk, és megtetszett a borászok gondolkodása, magunkénak éreztük kultúrájuk természetközeliségét. Szüleimben egyre többször felbukkant a gondolat, milyen jó lenne kipróbálni a borkészítést. Két helyen tudták ezt elképzelni: Tokaj-Hegyalján és a Somlón. Egy ismerősünk 2002-ben megkereste őket azzal, hogy van egy nagy összefüggő földterület Erdőbényén, ami eladó. Elmentek, megnézték, beleszerettek, és megvették.

Nem, hiszen amikor a pincészet létrejött, én még egyetemre jártam, és miután megszereztem a közgazdász diplomát, a gyógyszergyárban kezdtem el dolgozni. 2010-ben úgy alakult, hogy új vezetőre volt szükség a Szőlőbirtoknál, és a cégcsoport vezetősége megkérdezte tőlem, nem vállalnám-e. Nehéz döntés volt, mert addigra már kiderült, mennyire nagy kihívás gazdaságosan működtetni itthon egy borászatot. Más jellegű terület is volt, mint amit addig megismertem. A gyógyszergyártás jól tervezhető, míg a borászatban minden év más. Sajnos itt nem úgy mennek a dolgok, hogy benyomunk egy gombot, és gyártunk még pár üveggel, ha kell. De vállaltam a kihívást, mert szívügyemnek éreztem a borászatunk sorsát.

 

Sok tekintetben igen, de szerencsére nem mindenben. Nagyon jó, hogy nem vagyok teljesen magamra utalva. Viszonylag fiatal, tapasztalatlan vezetőként kerültem a borászat élére, ráadásul nőként egy igen férfias világba. Nagy segítség, hogy nálam tapasztaltabbaktól kérhetek tanácsot. Számos dologban egyedül döntök, de a főbb irányokat együtt jelöljük ki. A borászat éves tervei a cégcsoport igazgatóságának jóváhagyásával készülnek, így abban a szüleim is részt vesznek.

A családon belüli kötelék, szeretet és bizalom messze fölülmúl minden kollegiális kapcsolatot. A főnök-beosztott helyzeteink viszont nem egyszerűek. Édesapám a borászat tulajdonosa, aki tőlem, mint vállalatvezetőtől elvárja az eredményeket. Kezdetben sokszor előfordult, hogy amint meglátott a vasárnapi ebédnél, rögtön megkérdezte, mi van a borászattal. Én pedig azt feleltem neki, hogy „Papa, most gondolj bele, hogy ha egy másik vezető lennék, aki nem a családtagod, felhívnál-e vasárnap délben, hogy mi van az üzlettel?" Persze természetes, hogy a beszélgetéseinkbe begyűrűzik a munka, de próbálunk tudatosan odafigyelni, hogy amikor családként jövünk össze, legyünk szülők és gyerekek. Én vagyok a legidősebb, ezért a helyzet mindannyiunk számára az első tapasztalás. Természetes, hogy fejlődnünk, tanulnunk kell ilyen viszonylatban is. A fiatalabb testvéreimnek minden bizonnyal már könnyebb lesz.

A filozófiát. Boraink és gyógyszereink között elsősorban nem az egészség a közös nevező - bár mértékkel fogyasztva a bort egészséges italként tartja számon a tudomány is -, hanem az, hogy a legkiválóbb minőségre törekszünk, valamint próbálunk többet tenni a cégtulajdonlásnál: nem csupán egy jó vállalatot működtetni, hanem társadalmi elkötelezettséggel dolgozni. Például Erdőbényén én nemcsak egy vállalkozást vezetek, de számtalan közösségi munkából is kiveszem a részem. Tagja vagyok a Tokaji Borbarátnők Társaságának, és tavaly megválasztottak a Tokaj Reneszánsz Egyesület elnökének.

Nálunk az a stratégia, hogy azon a szinten szülessenek a döntések, ahol értenek hozzá. Csak akkor avatkozunk a folyamatokba, ha szükséges. Én nem vagyok se borász, se szőlész. Erre kiváló szakembereink vannak. Amíg Hudák Péter főborászunk keze alatt ilyen szép eredményeket érnek el a boraink, én bízom benne. Együtt határozzuk meg, milyen típusú borok szülessenek, de hogy ez szakmailag aztán hogyan fog megvalósulni, az már az ő döntése és persze felelőssége is.

Tokaj neve összeforrt az aszúval, de egyre népszerűbbek a vidék testes száraz fehérborai is. Önök melyikre helyezik a hangsúlyt? 

Tételeink nagyjából hetven százaléka száraz. Vannak dűlőszelektált furmintjaink és hárslevelűink, de az elsők közt voltunk, akik elkezdtek könnyedebb házasításokat is készíteni. Úgy éreztük, jót tesz a vidéknek a frissítés, muszáj fiatalítani. Az aszú ettől függetlenül Tokaj csodája, s nélkülözhetetlen a gazdaságos működéshez is. Az előállítási költsége ugyan jóval magasabb minden másénál - az aszút szemenként kell begyűjteni -, a különleges minőséget és egyediséget azonban megfizeti a külföldi piac. A tokaji borászatok létének biztos alapja egy jól kiépített aszúkereskedelem lehetne stabil felvevőpiaccal. Ezen mi is sokat fáradozunk.

Előzményként meg kell említenem, hogy 2002-ben az UNESCO a magyar állam kezdeményezésére felvette Tokaj-Hegyalját a világörökségi helyszínek közé. Ez azonban sajnos nem jelentett valódi védelmet, hiszen még pár éve is szalmatüzelésű erőművet akartak építeni Szerencsen. Az elmúlt években számos erőmű- és bányaüggyel kellett megküzdenünk. Ezeknek a romboló hatású kezdeményezéseknek a megakadályozására nagyszerű eszközt nyújt a történeti tájjá nyilvánítás, mert jogilag védi a borászatok tevékenységét.

Csak akkor vagyok elégedett és boldog, ha mindkettőnek megfelelő teret tudok adni. Nem lenne teljes az életem, ha nem dolgozhatnék a szakmámban, de akkor sem, ha nem írhatnék. Igyekszem egyensúlyban tartani a kettőt, még ha ez sokszor nem is egyszerű.

Nagyon szeretek Tokaj-Hegyaljával foglalkozni. Terveim között szerepel egy olyan könyv, mely közelebb hozhatná az emberekhez ezt a vidéket. Jelenleg nincs elég időm a megírására, de húsvét tájékán el fogok indítani egy blogot, ami Tokajjal foglalkozik majd. Így talán kis lépésekben elkezdhetem összegyűjteni a gondolataimat. Vendégíróim is lesznek, mert szeretném, ha közös ügy válna abból, miért érdemes ellátogatni erre a különleges borvidékre.

Dehogynem. Folyton. Az én életem kívülről nagyon egyszerű - úgy tűnhet, semmilyen gondom sincs. Persze nem ugyanazokkal a problémákkal küzdök, mint általában egy alkalmazott. Nem kell például félnem attól, hogy kirúgnak, de hatalmas felelősség nehezedik rám, és ezt erősen érzem. Akik közvetlen közelről látják a munkámat, azoknak nincs velem szemben előítéletük. Ez inkább a kívülállókra jellemző. Nekik néha szívesen elmesélném, milyen kihívásokkal szembesülök nap, mint nap, és mi mindennek kell megfelelnem ebben a pozícióban.

Hosszú évek alatt alakult ki, mit gondolok erről. Volt, hogy szerettem volna magam máshol is kipróbálni, hogy lássam, mire vagyok képes. Ma viszont leginkább büszkeség él bennem: felnézek nagypapámra és a szüleimre. Erőt tudok meríteni a példájukból. Érzem, hogy folytatnom kell azt, amit elkezdtek. Ez nem kényszer, hanem szép kötelesség. Persze néha felmerül bennem a kétely, hogy hozzá tudok-e én még tenni ehhez bármit, és képes leszek-e valaha túlszárnyalni őket. De mindig lehet tovább menni és újat alkotni. Olyan kihívás ez, ami folyamatos gondolkodásra ösztönöz.

Messze élt tőlünk, nem láttuk túl gyakran egymást, de bennem egy karizmatikus emberként él. Erős kőszikla, aki emellett végtelenül kedves is volt. Nagyon szeretett mesélni. Gyerekként rengeteget hallgattuk a háborús történeteit, kalandos katonaéveinek megható epizódjait.  

Arra a szemléletre, hogy egy jó célért bármi áron küzdeni kell. Hiába lenne néha könnyebb azt mondani, hogy „hagyjuk, mert úgysem fog menni", a számunkra fontos dolgokat vállalni kell, és mindent megtenni értük. Nagyapám rendkívül tehetséges és okos ember volt, de ez nagyon kevés lett volna, ha nem kitartó.  

Nyáron fogok férjhez menni, ezért a következő öt vagy inkább tíz évet a családnak szeretném szentelni. Majd kialakul, hogyan tud ebbe belesimulni a munka. Egyelőre nem akarok aggódni emiatt. Számomra nagyon fontos a család: ezen a téren mindennek rendben kell lennie ahhoz, hogy a munkában meg tudjam állni a helyemet.