Reggel fél tízre értem ki a téli Etyeki Piknikre. Akkor még nem sejtettem, hogy Rókusfalvy Pál rendezvénye fog emlékeztetni az idő múlására, egész pontosan arra, hogy megöregedtem. De ne szaladjunk az események elébe. Az idő a 15 fokos hőmérsékletével, napsütésével és szélcsendjével maga volt a megtestesült piknik idő – ráadásul a tél kellős közepén. Emlékszik még valaki a tavalyi téli Piknikre? Csoda, hogy oda nem fagytunk a pincefalakhoz. És már akkor is nagyon sokan voltunk.  Egy baljós gondolat gyorsan átsuhant rajtam, hogy ebből ilyen idilli időben vajon mi fog kikerekedni. Ez a gondolat csak éppen annyi ideig jelent meg, mint a Neo előtt áthaladó fekete macska a Mátrixban. Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment, hogy aztán beigazolja azt, amitől a fekete macskák miatt általában tartani szoktak.

 

Az eddigi Piknikek történetében már volt disznótor (disznóölés on the spot), de valahogy akarva-akaratlanul mindig kikerültem, hiszen mégis csak a borok miatt megyek ki, illetve mire tudatosult bennem, hogy ilyen program is van, addigra már este hat volt és a disznóból készült kolbászt is rég felfalta a tömeg. Mivel azonban pont annál a kiállított könyöklőpultnál kanyarodott be a böllérek kocsija, amire támaszkodva próbáltam magamba önteni egy kis életet kávé formájában, úgy döntöttem, megnézem a show-t.

Érdekes az emberi természet. Ugyanazt láttam az emberek arcán, amit úgy elképzelhetünk a Colosseumban harcoló gladiátorok életéről döntő Cézár hüvelykujjának állásán csüngő tömeg vérszomjas tekintetéről. Élet vagy halál. Kérdjel nélkül, mert hát azért a halál mégis csak izgalmasabb, és így, hogy kijöttünk ide, na, nehogy ne lehessen már benne részünk...

Mák Tamással az Etyeki Piknik szervezőjével és mindentudójával egymás mellett álltunk földbegyökerezett lábbal és vártuk a végkifejletet. Na, nem mintha sok kétség lett volna felőle. Kisgyerek, anyuka, apuka, nagypapa velünk együtt lélegzetvisszafojtva várta azt a paraszthajszálnyi momentumot, amely az életet elválasztja a haláltól. A helyzet abszurditására a mellettem álló 4-5 éves fiúcska hívta fel a figyelmet (akaratán kívül), aki a kimúlt disznót nézve az apjának következőket mondta: –  Szegény malacka, szegény malacka! Kérek sonkát!

Nagyon sok ismerőst és barátot vittem ki a Piknikre. Annyit, hogy elsőre nem is mindenki fért be a kocsimba. Így lett egy második kör is. A második körrel kb. fél egy táján érkeztem ki, amikor egy belső hang azt mondatta velem, ha nyugodtan szeretnék megebédelni, akkor – még mielőtt újra belépnék a Piknik területére – a Rókusfalvy Fogadóban együnk valamit. Ennek ésszerűségéről szerencsére mindenkit meg tudtam győzni a baráti társaságomból. Utólag visszagondolva ez volt a nap legjobb döntése. Finom ételek, gyors kiszolgálás, rusztikus környezet a maga letisztult valójában. Nagy örömömmel tapasztalom, hogy azért vannak ilyen nem „mű paraszti” életérzést sugárzó éttermek is vidéken; itt nem akart fél tonna felfűzött fokhagyma és paprika a nyakamba borulni és a kifeszített halászhálókban és varsákban sem kellett elbotlanom.

Az ebéd után az Újhegyen bandukolva viszont azzal kellett szembesülnöm, hogy amíg ettünk, addig elszabadult a pokol a pincesoron. Gyakorlatilag a Budavári Borfesztivál hömpölygő tömegével, áthatolhatatlan masszájával szembesültem. Csak nem a Budavári Palota területén, hanem a jóval kisebb, Váci utca hosszúságú Újhegyen. Bevallom őszintén, így még soha nem állítottam össze magamnak kóstolási sort. A tematika a következő volt: oda megyek, ahova beférek – ezt a gondolatmentet folytatva maradjunk annyiban, hogy nem sok bort kóstoltam.

Örültem, hogy egyáltalán élve, agyontaposás nélkül el tudtunk jutni Balla Gézáig, illetve a boraihoz. Illetve a borai hűlt helyéhez! Tessék ide adni nekem a panaszkönyvet! 14:13 perckor elfogyott az összes Balla-bor! Azért másnap megtudtam, hogy sikerült valahogy és valamikor pótolni a készleteket, de máig nem értem, hogy ez hogy fordulhatott elő.

Tovább sodródva az embermasszával elkövettem azt a hibát, hogy ötezred másodperc erejéig elfordítottam a tekintetemet a baráti társaságról, azért hogy megnézzek egy boros címkét. Ez a pillanatnyi megingásom elég volt ahhoz, hogy ismerőseimet – akiket elsodort a tömeg – legközelebb csak húsz perc múlva találjam meg.

Húsz perc sorban állás után a borász nem a terroirról, az évjáratról és a savakról kezd beszélni magától, hanem idegesen rikácsolja az arctalan tömegnek, hogy kérem a következőt! Mindeközben azt fürkészi, hogy hol lehet a sor vége, de még megtippelni sem tudja, mert nem látja a saját farkába harapó kígyó szövevényét. Annyi lelkierőt még összeszedtem, hogy Sebestyén Csabihoz befurakodjam. Csaba 2011-es Iván-völgyi Kadarkája olyan tétel, amit kóstolva egyből megszeretik a kadarkát azok is, akiknek teljesen idegen ez a fajta és, mondjuk, csak most kóstolják először. Természetesen a pincészet csúcsborát, a 2008-as Grádus Cuvée-t (Merlot + Cabernet franc) is meg szemre kellett vételeznem. Gyönyörű letisztult piros bogyós gyümölcsök, erdei avar, csokoládé. Ha tehetik, ne hagyják ki Önök sem!

Összegzésképpen nem tudom, mit is lehetne mondanom. A szervezőket nyilván nem tudom hibáztatni azért, hogy egy olyan jó dolgot találtak ki, amely végérvényesen és visszavonhatatlanul túlnőtt rajtuk. Az etyeki Gólem megszületett és életre kelt.  Ha az anyagi részét nézem a Téli Pikniknek, akkor nincs kétségem afelől, hogy az eddigi legnyereségesebb Piknikről beszélhetünk. Mint ahogy a felől sincs kétségem, hogy a Piknik már nem piknik többé.

Emlékszünk még arra az időre, amikor az Adidas sportcipőkre az volt írva, hogy „made in germnay”?  A márkanév nem változott, de amikor már „made in china”-t írtak rá, mindannyian tudtuk, hogy már teljesen másról szólt a történet. Ezt éreztem most a téli Pikniknél is.  Elvesztette a báját, elvesztette azt az egyediségét, amely az összes többi borfesztiváltól markánsan megkülönböztette.

Sajnálom, tényleg megöregedtem. Nem bírom a tömeget. Éppen ezért átmentünk Kertész Zoli Kecskegödörben lévő pincéjébe, ahol le tudtunk ülni, nem lihegtek a nyakunkba, nem akartak eltaposni minket és nem kellet egy örökkévalóságig várni arra, hogy bort töltsenek a poharunkba. Igaz, nem mi voltunk az elsők, mert úgy látszik, hogy ez a tömeg már másoknak is sok volt az Újhegyen.