Bár kitűnő, de kevés bort terem – e szavakkal mutatja be Molnár István 1897-ben A szőlőművelés és borászat című munkájában a kéknyelűt. A sommás jellemzés abszolút helytálló, e két tulajdonság ráadásul alapvetően meghatározta a fajta hányattatott sorsát és azt, hogy nemrég a kihalás szélére sodródott.

 

A kéknyelű különlegessége, hogy nem képes önbeporzásra, ezért „nővirágúnak” is szokták mondani (bár vannak porzószálai, azok fejletlenek). Másik szőlőfajta közelségére van szüksége a megtermékenyüléshez. A kéknyelű beporzást biztosító párja általában a budai zöld, bár újabban egy rivális is megjelent a színen, mégpedig az ennek a kettőnek a keresztezéséből létrehozott Rózsakő. Előnye, hogy vele könnyebb a szüret, a fajtákat ugyanis soronként váltakozva ültetik (legtöbbször 2:1 arányban), a rózsakő és kéknyelű érési ideje pedig közel azonos. (Ha mindkettő ugyanabba a borba kerül, akkor természetesen csak cuvée-ként szabad forgalomba hozni.)

Ma már egyértelműen a Badacsonyi borvidékhez kötjük, bár első írásos említése Somlóhoz kapcsolódik (egy nagyon keveset művelnek belőle itt és még a Balaton-felvidéki borvidéken). Fábián József vörösberényi, később tótvázsonyi református lelkész 1805-ben fordította le Jean-Antoine Chaptal kémikus-fizikus művét a borok készítéséről és eltartásáról, ehhez fűzte hozzá a saját jegyzékét „Nagy Somlyó Hegyéről és Boráról”, benne a kéknyelűvel. A Thaisz József által szerkesztett Tudományos Gyűjtemény folyóirat 1820-as kiadása viszont a borvidékek ismertetésénél a „Badatsonyon” már a kéknyelű fajtát emeli ki, és a Bogyay Lajos által 1826-ban alapított Badacsony-hegyi fajtagyűjteményben is a legjobb helyen, a legfelső teraszon kapnak helyet a tőkéi.

 

A kéknyelű nevét a levélnyél kékesvörös árnyalatáról kapta. Német neve, a blaustängler szintén innen ered.

 

„A kéknyelű egyik legnemesebb fehér szőlőnk, s különösen Badacsonyban s Balaton mellékén termékeny faj, bora igen jeles, mely vetekedik a furmintéval; de ugyanez másutt egyáltalán nem mondható termékenynek, sőt Entz Budán, és Kovács Bátorkesziben határozottan terméketlennek találták.” – erősíti meg Lávay Jenő földbirtokos 1875-ben a Borászati lapokban a tényt, hogy a fajta egyértelműen ezen a környéken lelte meg otthonát. Megállapítása második részét Schwarzer József kataszteri pótbiztos 1882-es értekezése szintén megerősíti, egyben lehetséges magyarázattal is szolgálva a borvidék és a fajta égben köttetett találkozására: „Egy helyen kéknyelűt láttam szaporítani, mi ezen véleményem szerint a legrosszabb kísérlet Tolnamegyében, mert a kéknyelű Zalában is egyedül csak Badacsonyban terem jó bort. A milyen melegség nyáron át, Badacsony déli oldalán fejlődik, és a mily mértékben a vízgőzök a szőlőt érlelik, oly helyet egy könnyen nem fogunk találni. Én Badacsonyon belül másfél órányira már a kék nyelüt irtattam, mert nem érett meg minden évben tökéletesen, és oly fajnak, mely szálvesszőmívelet mellett terem csak és későn érő, barátja soha sem voltam.” Talán még a „vízgőzőknél” is nagyob szerepet játszott a kéknyelű máshol nem tapasztalt „komfortérzetében” a badacsonyi hegy-völgy irányú légmozgás, ami a megtermékenyülést segíti.

 

 

Tőkéje robusztus, levele közepes méretű, kerek. Bogyója kicsi, gömbölyű, zöldesfehér színű, héja vastag. Fürtje középnagy, kissé vállas, laza, néha hiányos (madárkás). A növény fagyérzékeny, de a szárazságot jól tűri és nem rothad. Későn érik, október elején-közepén szüretelhető fajta, a mustfok és a terésmennyiség egyaránt erősen függ az évjárattól. A kéknyelű jó évjáratokban testes, elegáns savakban és ásványban gazdag bort ad hosszú fejlődési potenciállal. Sokféle technológiával készítik, egyaránt ismertek kizárólag acéltartályban készült reduktív tételek és hosszabb ideig hordóban érlelt változatok is.

Az előbb elmondottak miatt a kéknyelű termesztése még így is úri passziónak számított. Entz Ferencz és Gyürky Antal A hazai szőlészet című munkájukban a „parasztfajokkal” szemben Badacsonyban az úri közé sorolják a kéknyelűt a szigetivel (furmint) és a zöld szőlővel (zöldszilvánit) együtt, mivel – mint azt a Borászti lapok 1906-ban még egyértelműbben megvilágítja – „keveset termett, s igy csak annak volt érdemes ültetni, aki a Kéknyelű pompás borát külön is kezelhette”. Ugyanez a cikk egyébként egy magát sokáig tartó tévhitet is eloszlat: „Goethe H. az ampelografiájában tagadja ilyen faj létezését és azt állítja, hogy a kéknyelű az olasz Piccoletto bianco-val, melyet nálunk Pikolit-nak hivnak, azonos. A faji hasonlatosság ugyan megvan, de amíg a Pikolit bogyói igen vékonyhéjuak és hamvasak, addig a mi kéknyelünk nem hamvas, igen vastag héjjal bir és zamatja is finomabb amannál.” Győrffyné dr. Jahnke Gizella és dr. Korbuly János kutatók éppen egy évszázaddal később az úgynevezett savas foszfatáz izoenzimmintázatuk alapján végérvényesen elkülönítették egymástól a két fajtát. A tudomány mai állása alapján az is valószínűsíthető, hogy a kéknyelű őshonos a Kárpát-medencében, azon belül is a Dunántúlon, sőt, a legújabb genetikai kutatások során felmerült, hogy esetleg rokona a furmintnak.

 

Nemcsak a kéknyelűt azonosították tévesen egy olasz fajtával, ennek fordítottja is előfordult: Pécs környéként a furminot illették kéknyelű névvel. (A furmintnak meg egyébként Badacsonyban volt saját elnevezése, mégpedig a szigeti).

„Őshonosság” ide vagy oda, a 19. század végi filoxéra járvány után a birtokosok a gazdasági szempontokat szem előtt tartva nem igazán siettek újraültetni a fajtát (az „elpuszított szőlők felújításának előmozdításáról” szóló 1896. évi V. törvényikk eleve egyedül Badacsonyban támogatta a telepítését). „Igen nagy kár, hogy borvidékekként a régi nemes fajták közül az ott meghonosodott és a bor jellegét kidomborító és minőségét szolgáltató fajtákat elmellőzve, egészen ós azon a vidéken uj fajtákat – bár honiakat – telepítettek.  (...) Badacsony hires Kéknyelűje és Szigetije korántsem foglalnak már el olyan helyet az ottani telepítésekben, mint a múltban” – von mérleget a Borászati Lapok 1913-ban. A dolog odáig fajult, hogy 1940-ben mint a Badacsonyban is csak alig néhány táblát kitevő „kihaló borfajtát” mutatja be a kéknyelűt az Esti Újság az olvasóinak.

 

Meg is kóstolnád a kéknyelű borokat? A Winelovers webshopban több termelő tételei közül választhatod ki a számodra legkedvesebbet! A garantált törés- és dugógarancia mellett 20 ezer forint fölött ingyenes házhozszállítás is jár.

A szocializmusban még egyszer nekifutottak az ikon feltámasztásának, az 50-es évektől „mesterséges beporzással, szelektálással és egyéb nemesítési eljárásokkal kísérleteznek” a nagyobb hozam érdekében. „A funkcionálisan nővirágú fajták esetében az 1950-es, 60-as években a gibberellin alkalmazásában látták a megoldást. (...) A ’Kéknyelű’ fajtánál 1962-65 között Jezernicky Lajos állított be hasonló kísérleteket Badacsonyban. A pótbeporzás és a gibberellines kezelés termésnövelő hatását vizsgálta. A bíztató eredmények ellenére a módszer nem nyert üzemi alkalmazást” – számol be az egyik megcélzott irányról Jahnke Gizella, Knolmajerné Szigeti Gyöngyi, Németh Csaba és Nagy Zóra Annamária egy 2019-es tanulmányban. A 70-es években a speciális termesztéstechnológiai kísérletek helyét a keresztezés és nemesítés vette át. Bár „himnős” kéknyelű nem született, ekkor jött létre szintén Badacsonyban a hegy egyik bazaltképződménye után elnevezett Rózsakő.

 

A félsikerek, majd később a kutató intézetnek a Badacsonyi Állami Gazdaság gyámsága alatti vegetálása nem igazán akadályozta az illetékeseket abban, hogy felfuttassák a kéknyelű márkát a KGST-piacokon. „Alig egy-két hektáron vannak tőkék, nem terem több 150 hektónál, aztán mégis mindenütt kapni” – durrantja ki a szocialista „lufit” Békássy Péter, a rendszerváltás után megalakult Hegyközség Érdekvédelmi Szervezet elnöke egy 1992-es interjúban. Hogy konkrétan a kéknyelűből mennyivel adtak el többet a ténylegesen megtermelt mennyiségnél, arról az elnök nem tudott adattal szolgálni, viszont becslése szerint a badacsonyiként címkézett borok mindössze 5 százaléka származott valóban a borvidékről. „A legszebb olaszrizlingek kerültek a kéknyelű palackba” – teszi hozzá Csanádi József, aki 1981-től három éven át vezette az állami gazdaság borászati üzemét.

 

 

Éppen Békássy és Csanádi voltak azok, akik a rendszerváltás után rögtön a fajta megmentésébe fogtak. Miközben a kutatónál 1993-ban kivágták az utolsó táblát is, ők az egyetlen még fennmaradt lelőhelyről, a badacsonyi borászati szövetkezet 0,3 hektáros nemesgulácsi ültetvényéről vittek szaporítani vesszőket a saját kerjtükbe. Példájukat idővel többen követték (Szeremley Huba borászlegenda vásárolta meg például a szövetkezeti terület egy részét), ennek eredményeként ma közel 50 hektárt tartanak nyilván, a borvidék pedig minden év júniusában megünnepli a kéknyelű virágzását. A Kutató Intézet is újra foglalkozik a fajtával, 2003 óta klónszelekciós nemesítés zajlik, jelenleg három klón várja az állami engedélyt, ezek Győrffyné dr. Jahnke Gizella elmondása szerint évjárattól függően 15-20 százalékkal nagyobb hozamra képesek.