Nőnapi üdvözlet - Mert én is nő vagyok!

Az ám, ráadásul egyedül a szerkesztőségben! Erre egy Borászportál esten döbbentem rá, amikor a férfi kollégák között keresgélni kezdtem „mi, nők tartsunk össze!” alapon egy hasonneműt. Nem sikerült találnom. Ami egyébként a világ legkiváltságosabb állapota, hiszen a Föld népességét tekintve jóval több a nő, mint a férfi. Persze, mert a borszakma „férfias” - mondhatnánk, de ne mondjuk, mert szerencsére igencsak aktívan jelen vannak a hölgyek is. Nemcsak a borszakértők, borszakírók, és a borok világához egyéb okból kötődő fanatikusok között, de a borászok soraiban is szép számmal megtalálhatjuk a női nem képviselőit. Ha nem így lenne, nem is lenne igazán kerek a történet, mert a férfiaknak valójában mindig nagy öröm, ha felbukkannak a borok iránt érdeklődő kedves, mosolygós hölgyek, és a hölgyeknek is örömet okoz, ha kíváncsiságunkat vagy tudásszomjunkat udvarias és előzékeny urak csillapítják.

Szóval március 8., Nőnap. Van, aki szereti, van, akinek nyűg, van, akinek egyszerűen olyan nap, mint az összes többi. Én a magam részéről amolyan „tavaszkezdetként” tekintek inkább erre a napra, bár ezt a tényt erősen cáfolja, hogy miközben ez a cikk születik, éppen a befagyott Balaton jeges tekintete néz vissza rám az ablakból, és lassan, de biztosan fehéredni kezd a táj az egyre sűrűbb havazásban. Sebaj! A Nőnap attól még Nőnap, méghozzá Nemzetközi. Akkor is, ha ma már nem kifejezetten Clara Zetkin 1899-es női munkásmozgalmi dörgedelmeiről szól ez az ünnep. Amolyan kedveskedős nappá szelídült, ahol az urak a hölgyeket leginkább irántuk érzett tiszteletükről, megbecsülésükről, szeretetükről biztosítják. Mint ahogyan egyébként jó esetben az év többi 364 napján is. Persze ehhez az is kell, hogy ezt a szándékot – már persze, ha létezik – mi, nők hajlandók legyünk észre is venni. Bizony. E nélkül a férfi csupán félkarú óriás, és hiába minden igyekezet részéről.

Más volt persze még az oviban, amikor a fiúk fekete trapéznadrágba gyűrt fehér ingecskéjükben megilletődötten adták át a kis csokor hóvirágot nekünk, copfos és szendén mosolygó, zavarunkban egyik lábunkról a másikra álló, szandinkból kikandikáló fehér fodros bokazokninkat nézegető lányoknak. Egyértelmű volt minden, és nem is nagyon akartuk megérteni a fiúkat, és ők sem minket, igazából az a nap egyszerűen csak attól volt igazán különleges, hogy nem húzták meg a fiúk a hajunkat, és nem csapkodták a fejünk búbját a homokozó lapáttal.

Persze sokak szerint nem könnyű a nők kedvére tenni, mert hogy általában nekünk semmi sem jó, és a nőket valójában soha nem lehet megérteni. Igen, nőként állíthatom, hogy ez általában valóban így van. De azért nem szabad feladni, türelem, hátha mégis sikerül! Álljanak is itt e tény megerősítésére egy férfi, Demeter Csaba, 2010. Év Fiatal Magyar Borásza nőnapi gondolatai:

„Sok-sok évig, míg gyerek voltam, anyukámnak és nagymamáimnak vittem csak virágot nőnapra. Terveztem, hogy ha már úgy kb. 15-16 leszek, elkezdek csajozni, és a nagyi mellett, majd már lányoknak is viszek virágot, ha lehet egyszerre többnek is. Nem így történt. Nem értettem miért!? Ma már tudom! A lányok állandóan nyávogtak, mindig badarságokat beszéltek, pletykáltak, bevallom, nem szerettem őket. Aztán egyszer megvilágosodtam. Vagy elfogadom így Őket, ahogy vannak, vagy soha nem lesz csók, meg… De még virágot se vihetek senkinek. A dolog semmit nem változott. Ma sem értem, néha mit beszél a feleségem, most már a két lányomat sem, de mikor sikerül kicsikarnom, hogy kedvesen-bájosan rám mosolyogjanak az mindent elfeledtet! Idén is viszek nekik virágot, meg anyukámnak, biztos, hogy bort is, de az valahogy mindig úgy alakul, hogy én iszom meg.”

Nos, hát igen. Ilyen egyszerű. És ha már a boroknál tartunk. Mostanában sokat találkozom a „női bor” kifejezéssel, amelynek nagyjából annyi értelme van, mint a borok olyatén módon történő kategorizálásának, miszerint az adott bor randira, csajos estékhez, mély baráti beszélgetésekhez, vagy éppen tüzes éjszakákhoz ajánlott-e. Ez csak egy bájos játék, és semmiképpen nem kell vér komolyan venni. Ajánlanak borokat a nők elcsábításához is (esküsznek például a muskotályra, vagy az egyéb, illatos, buja ízvilágú fajtákra, kedves, „csiklandós” savakkal, vagy némi édességgel), de a valóság ennél jóval egyértelműbb. Mi, nők ugyanis kizárólag akkor csábulunk, ha az a valaki, aki a bort a poharunkba tölti, maga is rendkívül szimpatikus és csábító. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy alsópolcos puhapalackos rettenettel is célba lehet érni, hiszen egy jó ízlésű hölgy ilyen merényletet észlelve szégyen a futás, de hasznos-alapon azonnal kereket old. Viszont sajnos az is igaz, hogy hiába egy gyönyörűen cizellált, fantasztikus bor, ha a palackkal babráló férfiember nem az esetünk, minden hiába, és csak csalódottan iszogatjuk majd a pohárba került nedűt.

Végezetül pedig, nem oly rég egy férfi ismerősöm amolyan „használati utasítást” kért tőlem a női nemhez. Először nagyot nevettem, majd amikor kiderült, hogy komolyan gondolta, akkor én is elgondolkodtam. Annak ellenére, hogy igaz a tény, amely az örök érvényű vicc csattanójában is szerepel, vagyis hogy előbb lehetséges egy Amerikát és Ausztráliát összekötő hidat építeni a Csendes-óceán fölé, mint a női lelket kiismerni, azért ez utóbbi mégsem egészen lehetetlen vállalkozás. Ebben a kérdésben – bár természetesen körül lehetne alaposabban járni a témát – én leginkább mégis a fent idézett Demeter Csabával értek egyet, vagyis legjobb elfogadni úgy a nőket, ahogy vannak. Abból nagy baj nem lehet. Legyen hát szép ez a nap minden nőnek, és az őket szerető férfiaknak is!