Végre! Úgy látszik, hogy tényleg a harmadik pikniknek kellett eljönnie ahhoz, hogy az Etyekre kilátogató piknikezők maradéktalanul tudják élvezni a Rókusfalvy Pál által megszervezett programot. Az első téli piknikre az volt a jellemző, hogy olyan hideg volt, hogy mindenkibe belefagyott az a bizonyos. Amikor leginkább a pálinkák fogyasztása vetekedett a forralt boréval. Míg az első rendezvényen mindenkinek öt percig kellett melengetnie két kézzel a poharába kitöltött italt, addigra a második tavaszi pikniken ugyan lehetett volna jó idő, de az égiek nem kényeztettek el minket és a téli piknik egy minimálisan lebutított (enyhén melegebb) verziójával kellett megelégedniük azoknak a fanatikusoknak, akik kilátogattak Budapest szőlőskertjébe. Azonban mindez már a múlt, része a történelemnek. A június 8-9-én megrendezett pikniken az időjárás már szinte valószínűtlenül tökéletesre sikeredett. Legalább is szombaton ezt tapasztaltam. Finoman, lágyan simogató nyári meleg napsugarak, lomhán szálló poszméhek, fűben heverésző emberek – az édes semmittevés illata a levegőben, mint Benczúr Gyula Nyári piknik című festményén.

Illetve azért semmittevésről mégsem beszélhetünk, hiszen szorosan kellett tartani azt az ütemtervet, amibe beillesztettük a kóstolásra váró borokat. Aki volt már kint egy előző pikniken – vagy esetleg az összesen –, az tudhatja, hogy az Etyekre meghívott vendégborászok listája viszonylag állandó. Ugyan mindig feltűnik egy-két új arc, de olyan nagy fluktuáció azért nincsen közöttük. Sőt! Már-már azt hiszem, hogy arra születni kell, hogy egy borászt Etyekre meghívjanak. Úgy vettem észre, hogy még a vendéglátó pincék is mintha foggal-körömmel ragaszkodnának azokhoz a vendég borászokhoz, akiket egyszer már befogadtak. Látok ebben némi koncepciót, illetve környezettudatosságot. Ha ez így marad az őszi piknikre is, akkor gyakorlatilag Rókusfalvy Pálék megspórolhatják maguknak a kinyomtatott, útbaigazító tájékoztatókat, amelyen a pincészetek listája látható. Hiszen Pavlov kutyájában kialakult reflex a kis táskáját sem viheti majd a kilátogató emberek agyában létrejött bevésődésnek, miszerint ha Dúzsi Tamás és Légli Géza nem a Rókusfalvy pincében kóstoltatja a borait, akkor nincsenek is Etyeken. Mint ahogy az is rögzül bennünk, hogy annak a három mátrai borásznak, (Mátrai tőkések: Losonci Bálint, Karner Gábor, Szecskő Tamás) csak úgy tudjuk megkóstolni a borait, ha magunk mögött hagyjuk Etyek nyüzsgő Váci utcáját, az Újhegyet és egy kis kaptatón felballagva meglátogatjuk a Szépvölgyben lévő, kicsit eldugottabb Zarándok pincét.

A borok természetesen kifogástalanok voltak. Akkor mi az, ami kiemeli őket a többi közül? Nyilván a borász, illetve az egyénisége. Balla Géza borainak nehezebben lehetne találni méltóbb képviselőt és jobb szószólót Sánta Lászlónál.  Ahogy Laci beszélt – nem is beszélt, inkább egy szimpóziumot tartott – a Balla borokról, az vetekszik azzal, ahogy maga a borász szokta tenni. Hatalmas átéléssel vezette át a 8-10 főből verbuválódott alkalmi hallgatóságát a különböző földtörténeti korokon akkor, amikor Arad és Tokaj-Hegyalja kőzetrétegei keletkeztek.  Egymást váltották a Kréta, Paleocén, Eocén, Oligocén és Miocén szavak, de én csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez így megy tovább, akkor Árpás László sonkamester pincéjéből bármikor kidughatja a fejét egy T-Rex, csak azért, hogy ő is belekóstoljon egy Feketeleánykába. Ha valami miatt mégsem jönne be Sánta Lászlónak Balla Géza és Áts Károly borainak a képviselete – bár ezt erősen kétlem – minden bizonnyal a National Geographic-nál és a Discovery-nél egymásra licitálnának, hogy megszerezzék műsorvezetőjüknek.

 

A borokat kóstolva a – teljes listát nélkülözve – mindenképpen meg kell említenem Gál Lajos Egri Kadarka Superior 201-es tételét. Gyönyörű, könnyed légies kadarka melyből enyhe fűszerfelhő száll fel. Fültanúja voltam annak a beszélgetésnek mely Légli Géza és egy sillerrel még csak óvatos duhaj módjára ismerkedő látogató között zajlott.  A végeredmény: miután megkóstolta Géza Piros Habzóborát, rögtön vett is belőle egy palackkal. Nem ok nélkül. Még eggyel több sillerfanatista született Etyeken. Losonci Bálint pedig a Mátrából zárt egy-egy darabkát a palackjaiba. Bálint 2012-es Parolája egy nagyon szeretnivaló zöldveltelini és müller-thurgau házasítása. Rókusfaly Pál Sauvignon Blanc Pázmánd 2012-es bora pedig hozza azokat a paramétereket, amelyekkel bárkit meg lehetne győzni, hogy miért válassza a bort a sört helyett.

Sajnos a jó idő ellenére az eseményt beárnyékolta a Duna áradása. Ugyanakkor a szervezők bebizonyították szociális érzékenységüket azon embertársaink iránt, akik komoly anyagi károkat szenvedtek a folyók tetőzéséből adódóan. A piknik ideje alatt folyamatos gyűjtést szervezetek a Győr-Moson-Sopron megyei Nagybajcs község javára. A hétvégén közel befolyt összeggel (közel félmillió forint – a szerk.) a település árvízvédelmi költségeihez járulnak majd hozzá a piknik szervezői és látogatói.  

Próbáltunk felnőni az előttünk tornyosuló feladathoz, vagyis hogy a rendelkezésünkre álló egységnyi idő alatt minél több bort kóstoljunk. Így törvényszerű volt, hogy a jobb eredmény elérése érdekében valamit ennünk kell. Mivel Árpás László sonkája minden pikniken hozzáférhető, így ezt most hanyagoltuk. Azonban Lacinak eléggé jó üzleti érzéke lévén, sonkamesteri tevékenységét alakalmilag kiegészítette egy kis lecsófőzéssel is. Így adta magát a történet, hogy nála együnk lecsót.

Nem mondom, hogy csak akkor érzem azt, hogy ettem valamit, ha egy fél disznót eltüntetek, ugyanakkor a Costes féle „nagyítóval is csak kockacukor nagyságú étel cafatkák egy hatalmas tányér közepén” sem az én műfajom. Valahol a kettő között vagyok. Mivel lecsóról volt szó így értelemszerűen lapostányér nem jöhetett szóba, csak mély. Műanyag. Ezzel eddig semmi gond. Az ára egy ezres. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy miből is készül a lecsó. Van benne paradicsom, paprika (ez lehet édes vagy csípős), hagyma… Ugyan opcionális, de lehet benne kolbász vagy szalonna is. Megnyugtattam magam a két utolsó összetevővel, és amikor az üres műanyag tányérom mélységét nézegettem minden kételyem tovaszállt. A hideg zuhany akkor ért, amikor megkaptam a forró ételt a bográcsból. Ugyan nagyon akkurátusan, 3-4-szer is szedett a bográcsfelelős hölgy, de ez még mindig csak arra volt elég, hogy a mélytányér negyede és a fele között megálljon valahol a lecsó szintje. (Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a kenyér ingyen volt).

A társaságunk egyik hölgy tagja két kevergetés között felfedezni vélt kolbászra emlékezető darabkákat a bográcsban és eltökélt szándéka volt, hogy meg is szerezze őket, s sikerült is neki, de ettől még ő sem kapott több lecsót. Valahogy olyan érzésem volt ezzel a kolbásszal a lecsóban, mint amikor a fagyizókban az eperfagyi tetejére a cukrász rárak egy félbevágott eper darabot. Ott van, mindenki látja, de senki nem kaphatja meg a gombóccal. Valahogy mindig kikerüli a kanál.

Lehet, hogy aznap a bográcsos hölgynek volt rossz napja, lehet, hogy Árpás Laci kezéből csúszott ki az irányítás, lehet hogy mi voltunk kicsit elégedetlenek az adaggal. Nem tudom. Azonban nem hiszem, hogy ennek így kellene lennie. Vagy legyen kisebb a tányér és akkor könnyebb lesz tele merni, vagy szedjék közel tele a jelenlegi mélytányért és kérjenek érte többet. Sokkal jobb lenne az optikája, nem maradna ott a csalódottság keserű utóíze a szánkban. Hiszen aki kijött Etyekre a piknik miatt az nyilván nem fog visszamenni Budapestre, mert ott olcsóbb a lecsó. Hagyjuk meg a lehúzós fesztiválokat másoknak és az Etyeki Piknik meg maradjon meg olyannak, amilyennek mindig is szerettük és amilyen mindig is volt; egy olyan rendezvénynek ahol a kiállítók nem órák alatt akarnak meggazdagodni, hanem mindennapi életükből ragadnak ki két napot, hogy azzal elkápráztassanak minket.