"Mára összezsugorodott. Valószínűleg ehető..." - mondta Henrietta Gwaltney, a húsüzem egykori tulajdonosának unokája a mintegy 60 centiméteres húsdarabról, amely egy jókora darab öreg bőrre hasonlít.

Nagyapja, az ifjabb P.D. Gwaltney egyfajta házi kedvencként tekintett a sonkára, és hosszú éveken át marketing eszközként használta vállalkozása népszerűsítésére, gallérral díszítve és pórázon lógatva mutogatta potenciális vevőinek. A sonka kiszáradhatott, íze száraz, de nem penészes - hangoztatta Tracey Neikirk, a múzeum kurátora, az intézmény a nyolcvanas években egy Gwaltney-örököstől kapta a nem mindennapos kiállítási tárgyat.

 

Randy Worobo, a Cornell Egyetem mikrobiológus professzora szerint mikrobiológiai szempontból a szárított ételeket lehet a legtovább eltartani. "Mikrobiológiai szempontból meghatározatlan ideig eltarthatók, ha elég vizet vonunk ki belőlük. Ami az ízét és textúráját illeti, nem biztos, hogy elég jó" - idézte a The Wall Street Journal a szakembert.

Az Egyesült Államokban számos üzleti vállalkozás büszke tartósítási hagyományaira. Egy memphisi étterem hirdetése szerint burgereit százéves zsírban készítik, amelyet naponta leszűrnek. A Dyer's Burgers honlapja szerint a néhai Elmer "Doc" Dyer a húspogácsa-készítés technikáját 1912-ben fejlesztette ki, és a legenda szerint a jó burger titka "a kortalan főzőzsír."

Az étterem még mai is ugyanazt a zsírt használja, de naponta újat ad hozzá - mondta Sandy Robertson tulajdonos az amerikai lapnak. "Éjszakára elzárják a zsírt, sőt, amikor új helyre költözött az étterem a gasztronómiai ritkaság fegyveres kíséretet kapott" - tette hozzá.