Ez a szőlőfelület évjárattól függően 250-350 ezer hektoliter bort jelent. Ennek a mennyiségnek a 40%-a jelenik meg önálló fajtanévvel a kínálatban, a többi házasított borként kerül a fogyasztók elé. A fajta népszerűsége egész középkelét-európára jellemző, amelynek bizonyítéka az, hogy igen sok névváltozata létezik. Népszerűsége előnyös termesztési tulajdonságaiból (nem rothad, szeptemberben érik), és jó borászati tulajdonságaiból ered: kellemes zamatú, visszafogott cserzőanyag tartalmú, a termőhely jellegzetességeit képes visszaadni.

Elterjedtsége ellenére sokáig nem tartozott a népszerű, divatos fajták közé. Annak ellenére, hogy szinte az összes borvidékünkön megtalálható, mégis a fajta gyakorlatilag csak egy, a Soproni borvidékkel vált eggyé a fogyasztók tudatában. A fajtával kapcsolatos pontosabb szabályozási igény is csak néhány éve jelentkezett erőteljesebben. A Kékfrankos a bormarketing kommunikációban is csak az elmúlt években vált hangsúlyosabbá.

Tulajdonságaiból, elterjedtségéből adódóan több ország is szívesen zászlajára tűzné a fajtát. A piaci pozíciók megteremtésének egyik eszköze a fajta nevének védelme. A fajta nemzetközi piacon leginkább elterjedt és ismert elnevezése a Blaufränkisch, mely elnevezést a Cseh Köztársaság, Ausztria, Németország, Szlovénia, Magyarország és Románia egyaránt használhatja. A név hallatán a fogyasztók elsősorban osztrák származású borra gondolnak. A fajta elterjedt megnevezései közül a Frâncusă megnevezést Románia, a Frankovka megnevezést a Cseh Köztársaság, a Frankovka modrá elnevezést Szlovákia, míg a Kékfrankos megnevezést Magyarország és Románia használhatják kizárólag.

A magyar szabályozás alapján Kékfrankos fajtanévvel oltalom alatt álló bort (védett eredetű bor), oltalom alatt álló földrajzi jelzésű bort (tájbort), illetve földrajzi jelzés nélküli fajtabort egyaránt lehet készíteni. A termékleírásokban a fajta önálló szabályozása csak a Soproni borvidéken jelenik meg, ahol más vörösboroktól eltérően önálló leírással rendelkezik. Ennek alapján a Soproni Kékfrankos: „Sopron elsőszámú bora. Illataromáit fűszeres, sokszor kissé füstös karakter jellemzi. Ízvilágára élénk savérzet, és esetenként mineralitás a jellemző. A savasság és a tannin adta íz szinergizmusából adódóan érett szőlőnél kellemes cserzőanyag tartalom érzékelhető. A bor eltarthatósága rendkívül jó, 6 – 8 év után is élvezhető. Színük a siller vöröstől a sötétvörös színig terjed. A reduktív friss kékfrankosok élénk savúak, azonban a többéves érlelésűek sötétek, ízükben a meggy cseresznye és néha aszalt gyümölcs érezhető, a hordós érlelés hatására vaníliás és csokoládés, ez az illatukban is fellelhető. A köves termőhelyeken termet borok sokszor ásványosak.”

A Kékfrankos fajta hangsúlyos szerepet kap az Egri Bikavér összetételének kialakításában. Az Egri Bikavérre vonatkozó termékleírás alapján: „a Kékfrankos fajta használata kötelező, és ebből a fajtából kell a legnagyobb arányban házasítani”. A Szekszárdi Bikavér esetében is fontos fajta a Kékfrankos. A Szekszárdi Bikavérre vonatkozó termékleírás alapján „a Kékfrankos és a Kadarka fajták együttes aránya a kész tételre vetítve, legalább 40%.” A termékleírás ugyan nem határozza meg szigorúan, hogy a Kékfrankos fajtának mekkora arányban kell a Szekszárdi Bikavérben szerepelnie, de annak ismeretében, hogy a Kadarka fajta termőterülete igen kicsi, joggal feltételezhetjük, hogy a Szekszárdi Bikavérek többségében az alapfajta Kékfrankos.

A fajta értékét emeli, hogy egyre több termelő ismeri fel a fajta termesztési, borászati és marketing adta lehetőségeinek együttes erejét. A kínálatban így a bor önálló fajtanévvel egyre biztosabban jelenik meg. A Kékfrankos fajta hasonlóan jó lehetőségek előtt áll, mint a Furmint, vagy az Olaszrizling. Általánosan elfogadott stílusa, jellegzetes borkaraktere még nem alakult ki, a kínálat ma még többnek mondható, mint sokszínnűnek.