Hazai kereszteZések - Zeus, Zenit, Zéta, Zefír, Zengő

Király Ferenc fajtakeresztezéses nemesítő munkája eredményeként jött létre az öt „zés” szőlőfajta, vagyis a Zeus, a Zenit, a Zéta, a Zefír és a Zengő. Némelyikük szép sikereket ért el, és rendre különleges tételek születnek belőlük, némelyikük azonban jó borászati, illetve termesztési tulajdonságai ellenére sem tartozik a terjedőben lévő fajták közé.

Kis képzavarral élve „egy tőről fakad’ mind az öt szőlőfajta, vagyis valamennyien Király Ferenc (1911-1982) agrármérnök szőlőnemesítő munkájának eredményeként jelentek meg a borpalettán. A Szőlészeti Kutató Intézet pécsi, badacsonyi, majd később móri és egri kísérleti telepén elsősorban korai érésű, jó cukortermelő, kedvezőtlen évjáratokban is megbízhatóan jó minőséget és hozamot adó, kellemes savtartalmú fehérborszőlő-fajták előállításán munkálkodott magyar fajták (Ezerjó, Furmint, Hárslevelű, Leányka), illetve Bouvier (feltehetően a Pinot blanc és a Zöldszilváni keresztezése) felhasználásával.

A klónok támadása?

Génkezelt világunkban laikusok számára talán baljósan hangzik a klónszelekció, illetve a fajtakeresztezéses nemesítés, de ijedelemre semmi ok. A fajtakeresztezéses nemesítések célja, hogy mindkét szülőtől csak jó tulajdonságokat (alkalmazkodás, életrevalóság) örököljön a „gyermek”, és ezáltal a nemesítésen átesett borszőlő-fajta utód – bár teljesen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint szülei - már kedvezőbb adottságokkal felruházva viruljon a kordonokon. Bár némileg megmaradnak az eredeti, kiinduló fajták jegyei és tulajdonságai az utódban, illetve annak borában, de nem egyértelműen, hiszen nem borházasításról beszélünk, hanem egy teljesen új fajta megszületéséről. Ezen túlmenően a fajtakeresztezéses nemesítés nem összekeverendő a klónszelekcióval, melynek célja, hogy egy, már meglévő fajtán belül hozzanak létre különböző jobb adottságú, például az érés időpontját, vagy a fürt és a bogyók nagyságát szabályozott, vagy éppen nagyobb ellenálló képességű klónokat, vonalakat.

Zeus – Verőfény és napvilág

A Zeus névre hallgató szőlőfajta Ezerjóból és Bouvier-ből létrejött hibrid. 1951-ben, Pécsett történő nemesítése után állami elismerésére csak 1994-ben került sor. Hivatalos elfogadásért, életben tartásáért, egyedülálló értékeinek megőrzéséért és kiemeléséért Szeremley Huba tett jelentős lépéseket. Munkája eredményeként Badacsonyban és környékén találkozhatunk a fajtával, késői szüretből származó, rendkívüli minőséget képviselő, zamatos és élénk savú borok formájában. A pincészetnek köszönhetően jutott el a Zeus híre a nemzetközi borvilágba is, a fajta a nem Tokaj-Hegyaljáról származó magyar édes borok közül a legkiválóbb tételeket adja.

Késői érésű (október közepe-vége), bőtermő, hajlamos a rothadásra. Fekvés és talaj iránt kimondottan igényes, szárazságtűrő, viszonylag fagyérzékeny, zöldmunka igénye közepes. Tőkéje középerős növekedésű, levele szív alakú, középnagy, kiterített, fűzöld. Fürtje vállas, tömött, rövid, széles, középnagy. Bogyója kicsi, zöld, gömbölyű, sokmagvú, alig hamvas, húsa puha, leves, olvadó.

Bora – késői szüretben – rendkívül zamatgazdag, friss, markáns savakkal, Badacsonyban a termőhelyre jellemző ásványossággal és nagy extrakt-tartalommal. Lassan fejlődik, hosszan érlelhető. Élénk savai kiválóan kísérik a gyümölcsös desszerteket, a libamáj és a kéksajtok nemes társa, de önmagában is méltóságteljes.

Zenit – Nem csak az égbolton

A szintén Ezerjó és Bouvier fajta keresztezéséből 1951-ben létrejött Zenit állami elismerésére 1976-ban került sor. Egyre népszerűbb fajta, köszönhetően jó termesztési adottságainak, megbízható termőképességének, valamint a jelenlegi borízlésnek, mely inkább az illatos-zamatos, harmonikus savú boroknak kedvez. Fő termőhelyei a Balaton északi partján, valamint a magasabb fekvésű területeken, Eger és Mátraalja környékén találhatók.

Kedveli az ásványi anyagokban gazdag, vulkáni talajokat, bora ezeken a területeken – kis hozam mellett – elegáns, finoman gyümölcsös, ásványos, harmonikus savszerkezetű. Érése szeptember első felére tehető, bőtermő, aszúsodásra hajlamos. Levele nagyméretű, sötétzöld, fürtje közepesen nagy, vállas, bogyói kicsik, zöldes fehérek, pontozottak. Nem túl zöldmunka-igényes fajta, azonban rendkívül fagyérzékeny, ezt a tulajdonságát a fekvés kiválasztásakor mindenképpen szem előtt kell tartani.

Bora illatban, zamatokban és savakban gazdag, íz- és illatjegyeiben elsősorban fűszerek, fehér húsú gyümölcsök, és borsmenta dominálnak. Bár hajlamos az „ellágyulásra”, mégis több éves érlelést igényel, hogy igazi karakterei kibontakozhassanak.

Következő oldal: Zéta, Zefír, Zengő!

Zéta – Ex Oremus

Az 1999-ben névváltozáson átesett Zéta (korábbi nevén Oremus) fajta szinte kizárólag Tokaj-Hegyalján található meg, és mindössze 70 hektáron terem. A névváltozásra azért került sor, mert eredeti neve - az Oremus - Tokaj-Hegyalja híres történelmi dűlőjét, illetve a borvidék egyik pincészetét takarja. A Bouvier és Furmint keresztezéséből létrejött fajtát 1990-ben ismerték el államilag.

Középerős növekedésű, levele leginkább a Furmintéhoz hasonlít, karéjos, fűrészes szélű. Fürtje kicsi és hengeres, tömött, bogyói sárgászöldek, gömbölyűek és pontozottak.

Kifejezetten jól aszúsodik, e tulajdonságát elsősorban a nemesítésére használt Furmintnak, korai, szeptember második felében bekövetkező érését pedig a Bouvier-nek köszönheti. Így már akár a Furmint érése előtt 5-6 héttel aszúszemek szüretelhetők a Zéta-tőkékről. Ellenálló képessége azonban gyengébb, több odafigyelést igényel. Nagyon jó cukorgyűjtő, emellett finom és gazdag savkészletű, elegáns struktúrájú borokat, sokszor borkülönlegességeket eredményez, melyeknek fő illat- és ízjegye a grapefruit, az őszibarack és a méz.

Zefír – A lágy fátyol A Zefír fajta a Hárslevelű és a Leányka keresztezésével látott napvilágot 1951-ben, állami elismerésére 1983-ban került sor. Hátrányos termesztési tulajdonsága miatt nem igazán terjed, mivel keveset terem, fagyérzékeny és rothadásra igencsak hajlamos. Pedig jó borászati tulajdonságokkal rendelkezik, bora zamatanyagokban gazdag, erőteljes, virágos illattal, finom, lágy savakkal, magas alkoholtartalommal.

Korán, augusztusban érik, azonban a madarak és a darazsak előszeretettel dézsmálják az apró és amúgy is keveset termő fürtöket. Elterjedését elsősorban különleges termesztési igénye gátolja.

Zengő - Visszhangzik már a tengeren túl is

Az Ezerjó és Bouvier keresztezéséből létrejött Zengő hazánkban hivatalosan 1982 óta elfogadott. Nem igazán elterjedt fajta, termőhelyei közül Eger és Mátraalja említhető. Az ásványokban gazdag altalajt kedveli, de a vulkanikus talaj sincs ellenére. Sűrű lombozatú, önárnyékolásra hajlamos fajta, emiatt sok zöldmunkát igényel. Szeptember közepén szüretelhető, rothadásra érzékeny, fagytűrésben sem jeleskedik, a szárazságot azonban jól viseli. Levele nagy és kerekded, világoszöld, kissé hólyagos. Fürtje középnagy, vállas és tömött, bogyói kicsik és gömbölyűek, zöldes fehérek, lédúsak. Jó cukorgyűjtő, időnként aszúsodik is.

Bora leginkább magas savtartalmú, gyümölcsös zamatú, jellemzően mezei virágcsokorral, mézzel, őszibarackkal. Ritkábban találkozunk vele „fajtatiszta” állapotában, inkább házasításokban használják, szép társa például a Leányka. Fahordós érlelésre is alkalmas, azonban az így készült borokat a tengerentúlon nem igénylik. A Zengő fajta bora Zen néven ugyanis az angolszász világba is eljutott, azonban a szélesebb fogyasztói rétegek elérése miatt inkább a reduktív, ropogós, gyümölcsös változatra van kereslet, holott készült Zengőből a Monarchia borászatban – ahogyan Pók Tamás fogalmazott: „a bourgogne-i, chablis-i nagy borokkal felérő, régi technológiával készült, hagyományos, nehéz, testes fehérbor” is.

A magyar nemesítésű fajták esetében tehát talán éppen az egyediség, a különlegesség az, amit ki kellene emelni, és nem arra törekedni, hogy ezek a fajták is „belesimuljanak” az újvilági stílusba. Fontos lenne e fajták hazai népszerűsítése is, lehetőleg összetett élmény keretében, vagyis a termőhely megismertetésével és a borász személye által hozzáadott többlettel együtt.