Folyamatosan csatlakoztak ehhez a gondolathoz a borászok, és kezdetek bele a fajta megújításának komoly munkájába. Egyre többen akartak kékfrankost, amely kiemeli a fajta jó egyensúlyát, savszerkezetét és gazdag gyümölcsösségét, mindemellett megtartva a kékfrankos ezer arcát.

 

Hosszú-hosszú éveken keresztül a kékfrankos, mint rozé égett bele a borfogyasztók elméjébe, pedig hát messze nem ez a csúcsterméke a fajtának. Nagyszerű benne, hogy a különböző technológiákat, felfogásokat jól viseli, és meg tudja mutatni a terroirt is. Jól érzi magát a könnyed vonalban, de az érlelt, válogatott tételekben is, na meg a bikavért is naggyá teszi. Ezért nem csak a fajta felfutásában, hanem a szekszárdi és az egri bikavér megújulásában van fontos szerepe a változásoknak.

Az idei Kékfrankos Április Nagykóstoló volt az első olyan rendezvény, ahol nagy mennyiségben, sok borásztól lehetett kóstolni ezeket a megújult és jó minőségű kékfrankosokat. Véleményem szerint egyértelműen jó volt a felhozatal, sok érdekes, és az új irányvonalat mutató borral. A legtöbb nagykóstolóhoz képest kicsit kevesebb volt a kiállító, de a jelenlévők egyöntetűen szép tételeket kóstoltattak. A résztvevők által bemutatott borok között nagyon sok volt az izgalmas, példamutató bor, és igazából érdektelen, unalmas tétellel nem is találkoztam. Ami azért is volt jó érzés, mert a Tokaji Márciuson és a Bordói Novemberen sajnos több ilyen tétel került bemutatásra.

 

 

A kóstolás után még a rendezvényt megelőző, szintén megújult Winelovers Kékfrankos borteszt eredményeivel sem lehet vitatkozni. Egy hiányérzetem volt, hogy a "nagy testvér" osztrák kékfrankosokból elég keveset lehetett kóstolni, így igazi megmérettetésre, összehasonlításra kevésbé volt lehetőség.

Végül jöjjön az igazi szubjektív rész a teljesség igénye nélkül, és a sorrend sem jelent minőségi felsorolást.

Kezdjük a tesztgyőztessel, Gere Zsolt Gentleman kékfrankosával 2013-ból. Szerintem ez a borstílus új világot képvisel a pincészet életében, és Villányban sem túl gyakori. Sok, fiatal, élénk gyümölcs, meggy, málna, diszkrét hordó, jó savakkal; lendületes, gazdag bor.

semmi túlérettség, semmi villányi tömörség. Üde, friss, lendületes bor. Abszolút kedvencem volt nekem is. A másik Gere-féle kékfrankos válogatás 2012-ből sincs ettől messze, de azért még viseli a régi iskolai jegyeit. Picit nagyobb test, picit hordósabb világ, sűrűbb szerkezet, nehézkesebb ízek, picit több tannin. Szép bor ez is.

 

 

Másik nagy kedvencem volt a Homola Pince tihanyi kékfrankosa, a Lapi dűlőből. Az évjárat 2015. Lehengerlő, friss erdei gyümölcsök, üdeség, intenzitás, kevés, simogató tannin, mindemellett potenciál. Jól iható bor, nehéz abbahagyni. Sikerült egyesíteni az ízgazdag, friss kékfrankost és a komoly beltartalmat.

 

Örömmel kóstoltam Benedek Péter első kékfrankosát 2015-ből. Peti sokáig ellenállt a fajtának, de nem volt választása, mert ha van tökéletes helye a fajtának hazánkban, az a Mátra. Egy olyan vörösbort, kékfrankost készített, amiből még több kellene. Tiszta gyümölcs, eltúlzó aromagazdagság nélkül, alacsony tanninok, jól csúszik, lendületes és 11,5 %! alkohol. Igazi nyári és gasztro vörösbor.

 

A felvidéki Kasnyik családi pincészetről már sokan tudják, hogy teljes mértékben elkötelezettjei a hagyományos, alacsony kénhasználatú, bio borászatnak és az úttörő kísérletezésnek. Így nem volt meglepő, hogy többek között egy 2016-os hordós érlelésű kékfrankos rozéval is készültek. Na, ez nem a rozé, amit idén nyáron meg kell inni. Lesz rá időnk bőven, mert még messze van a késztől. Inkább vörösboros jelleg, érett gyümölcsökkel, érezhető hordós jegyekkel, fajtajelleges és hosszú ízekkel.

 

Néhány még nagyon tetszett bor, amit kóstoltam: Bott Frigyes Kékfrankos 2015, Etyeki Kúria Kékfrankos 2014, GoBri Pince Kékfrankos 2015, Garger Imre Kékfrankos Válogatás 2014, Szent Donát Birtok Magma 2015. A lista biztosan nem teljes, mert most sem tudtam a teljes kínálattal megismerkedni.

 

 

Végül essen pár szó a jövő nagy reménységeiről. Nem csak kezdő borászatokra kell gondolni, hanem olyan borokra, amelyeken már most érezhető a nagyság, de annyira fiatalok, hogy igazi tudásukat majd 2-3 év múlva kezdik megmutatni: Takler Kékfrankos 2015 és Szekszárdi Bikavér 2013; Schieber Szekszárdi Bikavér 2014, Jandl Missio 2015, Soltész Pince Egri Bikavér 2015.

Zárszónak, szubjektíven, kicsit elfogultan, mert szeretem a fajtát, és a magyar borászokat: elindultunk az úton, egy jó úton, de az elején járunk még csak. Van mit bőséggel gyomlálni még. Mind a rozé, mind a vörösbor, mind a bikavér témában. Ezt nem a mostani kóstoló mondatja velem, hanem az elmúlt hetekben kóstolt jelentős számú kékfrankos, bikavér és a mellettük kóstolt osztrák borok közötti jelentős minőségbeli különbségek. A lényeg azért megvan: tudjuk az irányt, egyértelműek az elérendő végcélok, és már van nem kevés jó példa.