Az USA-ban a 19. században komoly nemzeti mozgalom indult az alkoholtilalomért, s 1851-től kezdődően egyre több tagállamban tiltották be az alkohol árusítását. 1917-ben módosították az alkotmányt is, majd 1920-ban életbe lépett az alkoholtilalmi törvény. Ettől kezdve azonban soha nem látott méreteket öltött a bűnözés, a szeszcsempészet - és az alkoholfogyasztás. A Kocsmát a föld alá lehetett kényszeríteni, de nem lehetett bezárni. Mindössze 13 évig tartott a Nemes Kísérlet, és az alkoholtilalmat feloldották. Tanulság: az alkoholt be lehet tiltani, az alkoholizmust nem. Hasonló módon, csak gyorsabban bukott meg Gorbacsov papa alkoholtilalma is.

Magyarország lakossága kb. 10 millió. Ebből 1 millió alkoholista, 2-2.5 millió un. probléma ivó. Az összlakosság 30-35%-a alkoholproblémákkal küzd, tehát legalább a felnőtt lakosság fele érintett.

Az alkoholizmus megítélésében alapvetően két megközelítés ütközik. A tradicionális felfogás jellem és erkölcsi problémának látja, a modern felfogás betegségnek minősíti.

 

Jól tudjuk, hogy a betegség meglehetősen kultúra és értékfüggő jelenség. Még a testi elváltozások esetén sem egyértelmű mindig, mi beteg és mi egészséges. Jól ismert példa a sarlósejtes anémia, ami a vörösvértestek fejlődési zavara, s amely egyben védelmet jelent a maláriával szemben. Betegnek tekinthető-e az a személy, aki sikeresebben marad életben a malária sújtotta vidéken?

Az emberi viselkedés és lelki élet jelenségei kapcsán még önkényesebb valamit betegségnek vagy zavarnak titulálni. Rögtön bajba kerülünk, ha a betegséget úgy akarjuk meghatározni, mint a normálistól való eltérést. A rabszolgaság idején Amerikában javasolták a "kóros szökési vágy" diagnózis bevezetését, a 18-19 században az önkielégítést súlyos betegségnek tekintették, a Szovjetunióban elmebetegségnek tekintették azt, ha valaki nem hit a szocializmus örökkévalóságában, és sokáig hivatalosan is betegségnek tekintették a homoszexualitást. E kórképekben az a közös, hogy az éppen uralkodó nézeteket tükrözték vissza. A másik, kevésbé nyilvánvaló hasonlóság e diagnózisokban, hogy mindegyik mögött társadalmi érdekek húzódnak meg. A modern pszichiátriai diagnosztikus kategóriák közül sokba pedig egyenesen a gyógyszeripar gazdasági érdeke lehelt életet.

Az alkoholizmus betegségként való felfogását a pszichiátria azzal indokolja, hogy az alkoholtól fizikai függés alakul ki, megvonása súlyos tüneteket okoz, s részben ezért, részben az alkohol tudatmódosító és szorongáscsökkentő hatása miatt, az alkoholról a beteg nem tud lemondani, annak ellenére, hogy ez károsítja szociális, foglalkozási és törvényes kötelezettségei teljesítését. Szokás még a genetikai hajlamot is emlegetni érvként. Az alkoholfüggés tehát úgy van beállítva, mint ami nem az egyén akaratán múlik, s az alkoholfüggő hiába látja alkoholizálása minden káros következményét, alkoholizálásának nem tud véget vetni. Azonban így betegség a lóversenyezés, a szerencsejáték, az internetfüggés, a pornófüggés, a kényszeres vásárlás, stb. De vajon akkor a sorozatgyilkosság miért nem betegség? Pontosan ugyanazok a kritériumok teljesülnek.

Ha a társadalom felől nézzük az alkoholizmust, akkor a betegségként való kezelés egy képmutató kompromisszum. Amerika példája mutatja, hogy az alkoholizálás bűncselekménnyé minősítése nem old meg semmit. Maradva a hazai számoknál, egymillió embert mégsem lehetne börtönbe csukni. Megjegyzem, hogy ugyanakkor a kábítószer-használatot szemrebbenés nélkül bűncselekménynek minősítették. Ugyan mennyivel veszélyesebb? Ez az önkényes különbségtétel is azt bizonyítja, hogy az alkoholizmust azért minősítik betegséggé, mert elterjedtsége miatt a hatalom tehetetlen vele szemben.

Claude Steiner szerint, aki az alkoholisták játszmáit leírta, azzal, hogy az alkoholizmust betegségnek nevezték el, többet ártottak, mint használtak. Steiner szerint alkoholistának lenni döntés kérdése, és a beteggé minősítés felment a döntés felelőssége alól. Leegyszerűsítve a kérdést, azt is mondhatnánk, hogy addig alkoholista valaki, amíg nem dönt úgy egy nap, hogy többet nem iszik.

Steiner szerint az alkoholizmus egy játszma. A játszma olyan, mint egy előre megírt színpadi jelenet, amelyet akárhányszor el lehet játszani, vannak benne előre "megírt" szerepek, és minden játékosnak megvan a rejtett nyeresége, azaz motivációja arra, hogy játssza a szerepét.

Túllépve kicsit a steineri elemzés naivitásán, ami általában is jellemzi a játszmaelemzést, mint módszert, azt mondhatjuk, hogy az alkoholista remekül kihasználja azt a paradoxont, amit azáltal teremt a társadalom, hogy betegségnek minősíti az alkoholizmust.

Játszunk el a gondolattal, hogy az alkoholizmust ismét bűncselekménnyé minősítenék. Azonnal semmivé foszlana minden olyan védekezés, hogy "nem tehetek róla", meg "akarom, de nem megy". A törvényt nem érdekelné, miért nem tudott ellenállni az alkoholista, csak a tény érdekelné, hogy ivott. Az akaraterő magánüggyé válna.

Az alkoholizmus betegséggé nyilvánítása azonban közüggyé teszi azt a kérdést, hogy miként követelhetünk meg valakitől valamit, miközben nem tehet róla.

Az alkoholista játszmája arra megy ki, hogy nyugodtan ihasson tovább. Ennek érdekében, ha teheti, tagadja, hogy ő iszik, vagy ha ez már nem megy, akkor azt állítja, hogy ura helyzetnek, bármikor abba tudja hagyni, ha akarja. Ha ez sem megy, akkor jön azzal, hogy ő beteg.

Steiner szerint az alkoholisták módszere az, hogy elfogadják, hogy ők rosszak, de bebizonyítják, hogy a környezetük sem jobb náluk. Az alkoholista környezetében szerepeket oszt ki. Az Üldöző az, aki kíméletlenül ostorozza az alkoholistát ivásáért. Neki az a válasz, hogy "Én beteg ember vagyok, hogy bánhatsz velem így?". A Balek egy lehetséges másik szerep. Ő az, aki mindig elhiszi, hogy "ez az utolsó eset". Ha a Baleknak elege lesz abból, hogy mindig megbocsásson, és Üldözővé válik, akkor szembesítve lesz azzal, hogy nem méltányolja az alkoholista igyekezetét, nem érti meg, hogy ez egy betegség. Az alkoholista számára a legnagyszerűbb az, ha valaki elvállalja a Megmentő szerepet. A Megmentő az, aki "hisz" az alkoholistában, látja benne a "jó embert", mindig megbocsát, "küzd érte", mert "meg akarja menteni".

Steiner szerint az alkoholista azon keresztül manipulálja az embereket, hogy mindenki szereti magát "jó embernek" hinni. "Mégiscsak az apám/férjem/testvérem", szokták mondani. Vagyis senki nem meri felvállalni az Üldöző szerepét. A Balek és a Megmentő szerep sokszor társfüggést vagy anyagi kiszolgáltatottságot takar.

Az alkoholista játszmából egyféleképen lehet kilépni, ha úgy tekintünk az alkoholizmusra, mint egy szándékos önpusztításra, amelyhez nem kívánunk Balekként vagy Megmentőként asszisztálni.