Az olasz Riccardo Cotarella szőlész-borász szakembert bátran nevezhetjük szakmája sztárjának. Sokan az első számú olasz borkészítőnek tartják, a Wine Enthusiast pedig a 2001-es évre őt választotta meg a világ legjobbjának. Mintegy 80 pincészet vesz tőle tanácsokat, többek között Sting „Il Palagio” névre hallgató toszkánai projektjének is ő egyengeti az útját. Ezúttal egyenesen a Vatikánból kapott megbízást: a Rómától 25 km-re fekvő Castel Gandolfoban, az egykor pápai nyári lakként, manapság egyházi múzeumként működő palota birtokán kell borászatot létesítenie. Az olasz újságok beszámolói szerint már elkezdődtek a munkálatok, a két hektárosra tervezett ültetvény telepítésének előkészítése zajlik. Az innen elkészített bor házon belül marad, a pápa és a munkatársai  fogyasztják majd. Ha csak rövid ideig, de volt már szőlő Castel Gandolfoban Ferenc pápa közvetlen elődje idején is. A hivatalba lépésekor magát „az úr szőlőjének alázatos munkásaként” aposztrofáló XVI. Benedek rendelkezésére elültetett tőkéket rövid idő után azért vágták ki, hogy helyet csináljanak egy látogatóközpontnak.

 

A mindenkori katolikus egyházfő vonzódása a borhoz nem újkeletű jelenség. Bár a Rhone-völgyi Avignon környéke már a jóval korábbtól lakott volt és foglalkoztak ott szőlővel, máig tartó hírnevét akkor szerezte, amikor 1309-ben V. Kelemen kényszerűségből Rómából ide tette át a székhelyét (ez volt az avignoni fogság). Mivel akkoriban még nem igazán tudták tartósítani, így szállítani sem a borokat, szükségleteit az egyébként bordeaux-i illetőségű pápa és udvara is a környékről elégítette ki, később pedig saját ültetvényre is szert tett. Mindez utóbb igencsak jó ajánlólevélnek bizonyult a környék számára: az itt található szőlőtermő területeket ma Châteauneuf du Pape, vagyis „a pápa új kastélya” néven ismeri a világ.

 

A szóban forgó kastélyt egyébként utódja, XXII. János építette, ezen felül bővítette a pápai szőlőültetvényt és bevezette a „Pápa bora” címet. Egy legenda is fűződik az ő nevéhez: egy Valréas-i (Provence) látogatása során megbetegedett, vendéglátói Côtes du Rhône-nal próbálták talpra állítani. A recept működött, János pedig – az utánpótlást biztosítandó – megvásárolta a falut. Nem maradtak le mögötte a következő pápák sem. XII. Benedeket Fransesco Petrarca költő nemes egyszerűséggel „megrögzött iszákosnak” nevezte, míg VI. Kelemen – a miheztartás végett – 15 hordó languedoci és touloni muskotályt, valamint 24 hordó burgundit hozatott a beiktatási ceremóniájára. Mindeközben természetesen a helyi termelőket megélhetését is biztosította, 1352-ben veseelégtelenségben halt meg.

Bár az 1352-ben trónra lépő VI. Ince elődeihez képest absztinensnek számított (a helyit, vagyis a Châteauneuf du Pape-ot azért nem vetette meg), egyik első rendelkezésével például más időpontra rakatott egy vallási körmenetet, hogy semmi ne zavarja meg a szüretet. Az 1362 és 1370 között uralkodó V. Orbánnak a legenda szerint már lehetősége lett volna végleg visszatérni Rómába, ám a bíborosai állítólag azért fúrták meg a dolgot, mert nem bírtak meglenni az általuk „isteni nektár” néven illetett  burgundi nélkül. Két évre azért így is áttette székhelyét Itáliába, itt első dolga volt egyezséget kötni a velencei dózséval, hogy biztosítsa a tengeri útvonalat a francia borok számára – az udvara legnagyobb megelégedésére. Közben azért Châteauneuf-ben is letette a névjegyét, kezdeményezésére muskotályt ültettek a pápai birtokon. Az utolsó avignoni pápa, XI. Gergely híres volt arról, hogy borral lehetett megvesztegetni, könnyen kaphatott bíborosi kinevezést az ember egy-egy jó szállítmányért cserébe. Rómába visszatérve a pápák némileg elhidegültek Châteauneuf-től és inkább Provence-ból hozatták a bort maguknak, de még az Avignonban maradt úgynevezett ellenpápák is a görög és spanyol borokat preferálták.

Ezután borügyileg csendesebb évszázadok következtek a Vatikánban, bár éppen ehhez az időszakhoz kapcsolódik egy magyar vonatkozású esemény. Balásházy János, Zemplén vármegye táblabírája, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 1856-os értekezésében azt valószínűsíti, „azon kítűnő tállyai bor is, melyből 1562-ben Draskovics György pécsi püspök, s egyszersmind bíbornok, a római pápát megkínálta, s oly dicsőséget aratott, szamorodni volt.” Mindez azért is érdekes, mert ez újabb cáfolata annak a legendának, miszerint Szepsi Laczkó Máté nevéhez fűződik az aszú feltalálása (bárhogy is nevezték, az akkori technológia a mai szamorodnival volt azonos), aki Lórántffy Zsuzsanna udvari lelkészeként 1631-ben készítette azt először a fejedelemasszonynak.

 

Ez is érdekelhet: Mi a különbség szamorodni és aszú között?

A 17. században aztán újra központi szerephez jutott a bor. X. Ince 1644. szeptember 15-i és X. Kelemen 1670. május 11-i koronázásának alkalmából a kapitóliumi szőkőkutakból Frascati zubogott, az emberek pedig kupákkal rohangáltak az otthonuk és a csobogók között. Amilyen népszerű volt ez a közeli Lazio tartományban termett könnyű fehérbor akkor a Vatikánban (kiérdemelte a „pápák és a nép bora” címet is), oly nagyon merült később feledésbe, hogy átadja helyét többek között a Vin Marianinak. A kokacserje levelének beáztatásával kapott, „energiaitalként” számon tartott bor a 19. század közepén olyannyira kedvelt volt a Szent Péter tér környékén (is), hogy XIII Leo pápa például az övén hordott belőle egy butykosnyit, hozzájárult, hogy az ő arcképével reklámozzák az italt (lásd lent a képet), és kitűntette a „feltalálóját”, a francia Angelo Marianit.

 

 

A Vatikánnal fennálló kapcsolat manapság is reklámértékkel bír a pincészetek számára – és úgy tűnik, a közelmúlt pápái részéről is van fogadókészség. A spanyol Bodegas Heras Cordon pincészet még II. János Pál pápa idején vetette fel, hogy szívesen adományozna bort a szentszéknek, ma pedig már büszkén mutogatják palackjaikon az érte kapott pecsétet. A jelenlegi szentatya, Ferenc pápa sem a bevezetőben bemutatott telepítéssel adta először tanújelét annak, hogy nem közömbös számára a bor ügye. 2017-ben rendeletet bocsátott ki, amiben előírta, hogy a keresztény egyházi szertartások bora mindig legyen „természetes, tiszta és hiteles”. Egy alkalommal pedig azt is elárulta, személyes kedvence a piemonti régió őshonos kékszőlője, a grignolino, amit anno még olasz nagyapja is termesztett. Eme kijelentése után állítólag megnőtt a kereslet a fajta iránt. Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a Kaliforniai Bor Intézet pár évvel ezelőtti kimutatása szerint a világon toronymagasan a Vatikánban a legmagasabb az egy főre jutó borfogyasztás. Egészen pontosan évi 74 liter, ami kétszerese az olasz, háromszorosa a magyar és hétszerese az amerikai átlagnak.