A sajtótájékoztatón a borászok egymással vitatták meg az elképzeléseiket az olaszrizling jövőjét illetően, melynek a lényegi mondanivalója az volt, hogy ha nagyon magasra teszik a minőség mércéjét (lásd: Csopaki Kódex), akkor csúcs olaszrizlingeket (igen, a rossz beidegződések; még nekem is szoknom kell ezt a kifejezést) megalkotva tudják az üzenetüket továbbítani a fogyasztóknak. Ennek az üzenetnek pedig a mondanivalója az, hogy a borfogyasztó átlagemberhez is eljusson az az információ, hogy olaszrizlingből is készülhetnek nagyon nagy borok. Ha ez tudatosul bennük, akkor valószínűleg sokkal intenzívebben fogják keresni az ebből a fajtából készült borokat, még úgy is, hogy nem feltétlenül a top olaszrizlingeket fogják megvenni hanem az olcsóbb, ám jó minőségű és jó ívású welschrieslinget.

 

Nem látom különösebb értelmét, hogy a kiállított borok minőségéről értekezzek. Maga a szervező, Jásdi István is elmondta, hogy csak azok a borászok – és boraik – kerülhettek be a kiállítók közé, akik többszörösen megugrották azt a bizonyos lécet. Tehát a minőség mindenhol kiemelkedő volt. A maga helyi értékén és a maga mikrokozmoszában. Maximum stílusgyakorlatokat, reduktív és fahordós érlelést, kézműves borászat kontra „nagyüzemi” technológiát – és a végeredményt tudtuk egymással szembe állítani. Ízlések és pofonok. Pap és papné esete.

És nem voltam vele egyedül. Egészen pontosan egy olyan előadásra regisztráltattam magam, melyet a hazai gasztro világ két mogulja – akikre joggal felnézek – Harmath Csaba (AHA Catering Kft.) és Csapody Balázs (Kistücsök Étterem) tartott arról, hogy az általuk kiválasztott 6 + 1 olaszrizlinghez milyen ételkompozíciókat állítanának össze. Mármint fogalmilag. Szóban, illetve elmerengve. Na, nem együtt, hanem külön-külön, mindenki a saját tudása szerint. Sajnos azonban elég hamar kiderült, hogy egy szado-mazo gasztroshowra váltottam jegyet.

Eleinte még azt hittem, hogy a közönség fog kapni azokból a borokból amelyeket Csabáék kóstoltak. Már megint tévedtem. Ugyan mindenki kapott a poharába gyönyörű olaszrizlinget a házigazda Szent Donáttól, de amikor csak belekóstoltam majd kiöntöttem a köpőcsészébe, szörnyülködve jött oda hozzám az a hölgy, aki kitöltötte nekem, és azt mondta, kár volt, mert a következő is ugyanez lesz. Magyarra lefordítva a poharainkba folyamatosan ugyanazt a bort kaptuk, miközben a gaszro guruk egymás szavába vágva ecsetelték, hogy ahhoz az olaszrizlinghez, amit éppen kóstoltak, valójában a „marinált lazac sárgarépa salátával, elrejtve benne egy kis mazsolával” illene-e jobban vagy netalántán a „roppanós saláta kecskesajt leöntve egy kis repceolajjal, ne adj’ Isten tökmagolajjal”.

Ugye mindenki átérzi a helyzetet. És ez még csak a salátás, előételes rész volt. Természetesen mire elértünk a főételek virtuális bemutatásához, már mindenki a nyálát nyelte – jobb híján. Amikor Csaba a csirkés kompozíciójáról kezdett el beszélni – bevallása szerint már ő is megéhezett.  Szerencsére félidőben a konyháról kihoztak egy tálat apró falatkákkal – aminek persze semmi köze nem volt azokhoz az ételekhez amiről Balázsék beszéltek.

Ne tessék félreérteni, itt nem a két szakember tudásával volt a gond, hanem a szervezéssel. Úgy éreztem, hogy vagy ők nézték el a házszámot vagy a közönségük.

Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy az előadás után a tömeg csapot-papot otthagyva ész nélkül rohan haza azért, hogy a tekercsbe elkészített vadmalac karajt több napon keresztül pácolja.  Leginkább az egész szituáció arra hasonlított, mintha homelessek tömegének pénzért tartottam volna előadást arról, hogy ha majd nyernek a lottón, akkor mibe fektessék be a millióikat. Úgy látszott, hogy mások is hasonlóan vélekedtek a dologról, amit az előadás végén szóvá is tettek. Persze mindezt a virtuális bor-étel párosítást még el is viseltem volna abban az esetben, ha a belépőjegy is virtuális lett volna.

Az előadás után bemenekültem a Szent Donát pincéjébe ahol egy-két kóstolás után már el is felejtettem, hogy honnan jöttem és mit kellett átélnem. Értem én az olaszrizling kötődését Csopakhoz és el is fogadom, az viszont meg kifejezetten megnyugtat, hogy az ország más-más borvidékeiről is milyen kiemelkedő olaszrizlingek kerülnek ki.

Kezdjük mindjárt a sort Csetvei Krisztivel Mórról. Hihetetlenül letisztult két gyöngyszemet hozott magával. Az egyik a Kő-Papír-Olló 2012-ből a Kő volt, ami a Nagy-Somlón termett. A termőhelyet szinte azonnal fel lehetett ismerni a borból kicsorduló mineralitásból, amely azonban mégsem volt túlzó a megfelelő sav és alkohol miatt. A másik a móri Kő-Papír-Olló 2012-nek az Olló kiadása, mely homlokegyenest egy másik olaszrizlinget mutatatott nekünk. A részben reduktív, részben fahordós érlelésen átesett bornál az ásványosság inkább szolidan a háttérbe húzódott, hogy átadja a helyét a fűszeres jegyeknek.

Az ellentétek vonzásában kóstoltam meg Feind Lajos olaszrizlingjét, amely ugyan egy teljesen másik iskola terméke, azonban maximálisan hozta azokat az íz- és illatanyagokat, amelyeket ettől a bortól elvárunk, és abban is biztos vagyok, hogy a nagy számok törvénye alapján rengeteg emberhez jut el és szeretteti meg velük ezt a fajtát.

Üde színfoltként jelent meg számomra a Csiszár Család Pincészete. A családfő Csiszár Péter éppen Polgár Zoltánnal (igen, még Villányból is jöttek a rendezvényre) folytatott egy elmélyedt beszélgetést, így a gyerekei mutatták be a borokat, illetve egy gyors döntés elé is állítottak. Egy gyors közvélemény kutatás eredményeképpen el kellett döntenem, hogy a tartályban vagy a fahordóban érlelt olaszrizlingjüket javasolnám a Csopaki Kódexbe. Már majdnem kimondtam, hogy a tartályosat, de még magamtól is időt kellett kérnem, hogy újragondoljak mindent. Végül mégis csak a fahordós mellett döntöttem, de tényleg nehéz szülés volt. A két bor a maga nemében felállhatott a dobogó legfelső részére.

A másik meglepetés a csopaki Koralevics Károly borai voltak – akinek a neve valamilyen ismeretlen okból kifolyólag fel sem került a kiállító borászok listájára. Ugyan főleg hordómintákat kóstolhattunk nála, de azért az olaszrizling-furmint házasításából készült bora mindenképpen figyelemreméltó tétel volt.

A Szent Donát Pince – nemes egyszerűséggel Csopaki névvel – négy dűlőszelektált tételét mutatta be. A 2012-es Csopaki Berekhát, Csopaki Nagykút, Csopaki Szitahegy és aCsopaki Kishegy az olaszrizling olyan arcát mutatta be, ahol azért a terroir már szignifikánsan rányomta a bélyegét a borra. Négyszer és négyféleképpen. Bár az emberek többségét a nyolcvanéves tőkékről szármázó Kishegy vette le a lábáról, engem azonban a Szitahegy patikamérlegen kimért arányai és elképesztő komplexitása nyűgözött le. Nem lehet szó nélkül elmenni Jásdi István Siralomvágó olaszrizlingje mellett. A bor hosszas elemzését most elhagynám, helyette legyen elég annyi, hogy az első korty után megértettem, miért Jásdi István a fő szervezője ennek a rendezvénynek.

Érdekes volt megfigyelni, hogy az olaszrizlinget sokan és sokféleképen értelmezik, ugyanakkor az Olaszrizling szerintünk elnevezésű rendezvényen szinte kizárólag a nagy testű, komoly, minerális nehézbombák mutatkoztak be, bár azt is meg kell jegyezni, hogy Dobosi Győző 2013-as Bio olaszrizlingje a fajtának egy kifejezetten légies könnyedséget adott, melyet élvezet volt kóstolni, és amire biztos, hogy nagy igény lesz.

Ha bármilyen tanulságot le lehet vonni az Olaszrizling szerintük rendezvényről, akkor az az, hogy az olaszrizling már megkapta a Golden Globe-szobrocskáját, amelyet nagyon könnyen be tud váltani egy Oscarra. Ehhez minden adott neki. Hála Jásdi Istvánnak és a csopaki borászoknak.