Aztán elmegyünk egy tokaji fesztiválra, és tényleg valami ilyesmit látunk, na tessék, igazunk volt, ezeknek a legjobb, csak megszületni volt nehéz.

Kedvet azért óvatosan kapjunk hozzá, mert ha mondjuk hálásnak talán tényleg hálás, de semmiképp sem egyszerű a dolog.

Tokaj nem feltétlenül van nagyságrendekkel könnyebb helyzetben a többi borvidékünkhöz képest, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Mindenképpen a legismertebb, ez tény, nyilván nem véletlenül, ilyen borkülönlegességekkel mint itt, nem sok helyen lehet találkozni a világban. Egy külföldinek, akinek nincs más célja, mint magyar bort venni, a tokaji a legkönnyebben eladható termék, és ez nagyban is így működik, egy külföldi borexportőr biztos hogy a tokaji borok miatt jön ide elsősorban.

 

Másrészről viszont a tokaji borok sajátos jellegük miatt éppenhogy sokkal nehezebben adhatók el. Ha megnézzük saját borfogyasztási szokásainkat, legyünk akár hatelemis fröccstartályok, akár rózsadombi brókergourmet-k, biztos hogy tokaji még a dobogón sem lesz. Fogy a félédes fehér PET palackos szörnyeteg, fogynak a jóféle könnyű, illatos fehérek, rozék, fogynak a villányi, szekszárdi koncentrált, sötét, testes vörösök, a tokaji meg valahogy csak akkor fogy, ha ajándékba megy. Vagy az a baj, hogy édes, vagy éppen drága, vagy hogy túl erős, vagy, hogy nem jó fröccsnek. Fesztiválokon különösen nehéz a dolga egy tokaji standnak. Egy borászat jöjjön bárhonnan, akár fehérboros borvidékről, mint Badacsony, vagy vörösborosról, mint Villány, simán ki tud települni egy széles szortimenttel, benne könnyű, gyümölcsös fehérrel, szárazzal és félédessel is akár, egy jó kis gyöngyöző, eperillatú rozéval, és persze könnyed, fanyar, vagy testes, barrique vörössel is. Nyilván mindkét borvidéknek megvannak a jellemző adui, de egy fesztiválon minden borfogyasztó megtalálja a maga favoritját, arról nem is beszélve, hogy egyre több borászat készít késői szüretelésű vagy jégborokat, melyek pont kielégítik a koncentrált, édes desszertborra vágyók igényeit is.

Egy tokaji stand viszont indít Furminttal és Hárslevelűvel, könnyű nyári huncutság mind a kettő, alkohol tizenhárom felett, masszív savak, és ahogy haladunk a Szamorodnik és Aszúk felé, csak nehezedik a helyzet. Szóval büszkék vagyunk ugyan Tokajra, nemzeti kincs, meg minden, de lenyomni a torkunkon... az nehéz feladat. A világ egyik legkíválóbb és legkülönlegesebb borát. Nénikénk térgyekalácsa.

Továbbá pedig a Tokaji borvidék messze van. Budapesttől több, mint kétszáz kilométer. Keletre. A szlovák és az ukrán határnál. Ez bizony nem Etyek, a kétmilliós főváros és agglomeráció szájában, ahová fél óra elruccanni, nem is Sopron, az osztrák határ mellett, jelentős Nyugat-Európába irányuló forgalommal, nem is Balatonpart, irdatlan turizmussal, és nem is Villány a Horvátországba irányuló tranzitúton. Ide az jön, aki azért jön ide, mert ide jön, és aki nem jön, azt pedig kínkeserv rávenni, hogy de mégis. (Az ilyen mondataimért egyszer majd a pokol tüzén fogok égni, biztosan.)

Úgyhogy nem is olyan könnyű Tokajban borfesztivált csinálni, mármint sikereset, nem olyan, mint naptejet exportálni Izlandra mondjuk, de nem egy leányálom.

Arról nem is beszélve, hogy Tolcsván a tavalyit egész egyszerűen elmosta az ítéletidő, szegény Lola koncertjét még csak-csak átrakták a nagyszínpadról az iskolába, de vigyél-haza-kutyatekintetű Tabáni István már el sem jutott a községig, mivel elmosta az utat a víz, végül be is kellett rekeszteni az egész rendezvényt.

Szóval készültek, nagyon keményen, ott Tolcsván, és volt is mire. Szállást már egy hónapja nem lehetett kapni a községben, a megrendelt négyezer kóstolópohár nagyjából a második nap délelőttjére elfogyott, összességében tízezres nagyságrendű tömeg vett részt a fesztiválon.

Tolcsva egy borral átitatott, mondhatni borszagú község. Minden téglája arról árulkodik, hogy itt bizony a bor az alfa és az omega, ház nemigen látható pinceajtó nélkül, de az utcákról is nyílik nem egy, nem kettő, szőlősorok a távolban, ameddig a szem ellát, és még az utcai szemetesek is boroshordó alakúak. Tudatosan a borra alapozzák az itteni emberek az életüket. A fesztivál szervezése és lebonyolítása is a legjobb értelemben vett kisvárosi, érezhető, hogy minden tolcsvai tudja, hogy ez nekik jó, ha itt sikeres rendezvény van, mindenki aki tud, szervez, besegít, hol egy önkormányzati képviselő szalad pohárért, hol a polgármester visz széket valakinek, bármi probléma van, mindig megoldódik, mert meg akarják oldani mind. Úgy látszik az embereket is átitta a bor, ami úgy látszik, jófejjé tesz, Hamvas is valami ilyesmiről beszél. Ezért igyatok ti is rendszeresen, gyerekek.

Maga a rendezvény a világ legegyszerűbb, de legbiztosabb alappilléreire építkezett: kettőezer, a svájci frankhoz képest gyengülő, az euróhoz képest erősödő (2011. augusztus 9-i adat) magyar forintért az ember kapott egy kóstolópoharat, valamint egy kuponfüzetet, melynek segítségével úgy húsz borászat, helyi termelő fejenként két borát kóstolhatta meg. Az bizony legalább negyvenszer fél deci tokaji, volt is mit elosztani 3 napra, és akinek ez sem volt elég, további borokat kóstolhatott a pesti árak töredékéért. Szóval inni volt mit, általában persze a pincészetek alaptételeit, elsősorban furmintok és hárslevelűk szerepeltek a listán, nagyjából fele száraz fele édes arányban.

Enni is volt mit, ugyancsak kuponfüzetből kifolyólag a helyi éttermekben, büfékben, standokon különböző kedvezményekkel lehetett élni, illetve enni, például tejföllel kent kalakukkulát a Gyarmati Sütőüzem standjánál, vagy rongyos lapótyát a Kiss család konyhájából, akit érdekel mik ezek a dolgok, azok szépen lelátogatnak jövőre, és megkóstolják, azért sem mondom el (legfeljebb egy adag tolcsvai lepcsánkáért by Sajgó Vendégház).

Zene és műsorok pedig két, illetve három színpadon, a kastélyparki nagyszínpad mellett idén először a Világörökség részévé vált tolcsvai pincesoron is volt élőzene, illetve a Bormúzeum és Borászati Kultúra Háza udvarán szintén. Akiket ismerhetünk: Apostol, Zanzibár, Desperado, Szabó Ádám, Király L. Norbert, Janicsák Veca és még sokan mások, és akiket nem, de imádtuk őket: a Törköly zenekar, mert jó kis népzenész csapat ők, a Spárga zenekar, akiknek király a nevük, és az sem akasztja meg őket a bulicsinálásban, ha két szám között bemondják a mikrofonba, hogy a WXY-123 rendszámú sárga Suzuki tulajdonosa sürgősen jöjjön az autójához, és az énekesnek van Elvis hangja, ha akarja, a Sky zenekar, mert ők adják elő egyedül a világon az "Add ide a didit" hegedűkisérettel, és a Jónás Trió, akik gyakorlatilag egy három napos parasztlagzit képesek lennének végigjátszani alvás és számismétlés nélkül. Nem beszélve az Ismeretlen Templomkerti Klarinétosról. És közel sem láttunk mindenkit!

Engem továbbá az a megtiszteltetés ért, hogy zsűritag lehettem a fesztivál főzőversenyén. Az ember azt hinné, micsoda kis tinglitangli dolog ez, főzőcskéznek az emberek, mi majd viccelkedünk, beleeszegetünk a bográcsokba, aztán a végén megveregetjük a győztes vállát, jól van Pista, adjál még egy tányérral. Hát nem. Ez a komoly verseny, nem az Atlétikai EB. Itt kérem a csapatok napok óta készültek, terveztek, hajnalban keltek, hozzávalót intéztek, támaszpontot építettek ki, minden mozdulatuk egy csapás volt az ellenségre. Ahogy odaléptem a zsűrizendő pályamunkákhoz, megértettem mit érzett Piroska néni, általános iskolás fizikatanárom, mikor bejött, levágta a naplót az asztalra és közölte, hogy akkor felelés. Míg ők rojtosra izgulták magukat, nekünk libacombokkal, vargányás muflonragukkal, kolozsvári töltött káposztákkal, pincepörköltekkel kellett küzdeni, a zsűritagok élete csupa kín és felelősség, sok váll megroppanna ilyen teher alatt. Nem ám csak összetúrtuk, szempont volt az íz mellett a tálalás, a hagyományőrzés, illetve a kreativitás is. Díjátadás természetesen a nagyszínpadon, Csoma Ernő polgármester és a prominens zsűri által.

Tolcsván lenni, borozgatni, eszegetni, nézelődni jó dolog, nagyon jó. Aki okos, az itt marad még egy pár napot, aztán átmegy Erdőbényére, a héten kezdődő Bor-Mámor-Bénye fesztiválra, ami egy teljesen más típusú, de éppen olyan kiváló fesztivál. Aki még okosabb, haza sem jön Tokajból, soha.