Emlékszem, hogy amikor először a szőlőhegyen jártam, nem tudtam eldönteni, hogy liliputi vagyok-e a szőlődombok között, vagy Guliver az aprócska présházak indájában. Amint az aszfaltról letértem, az volt az érzésem, hogy az autóm egy időgép, én meg a múltba utazom. Tata után, Bajon át egy keskeny, több évtizeddel ezelőtt betonlapokból kirakott út vezetett a szőlőhegyre. Jobbról dűlők és apró kis házak, balról nagyjából ugyanaz. A kapuk előtt egy-egy régi hordó, vagy épp egy-egy tábla: Pincészet.

 

Soha nem láttam még ilyet, azt szoktam mondani, ami egyébként igaz, hogy Székelyföldön mi pálinkát főzünk, a bort azt hagyjuk másra. Azon a téli napon mégis olyan helyen jártam, ahol a kedvenc nedű alkoholtartalmát nem ötven pluszban mérték, a Neszmélyi borvidék egyik legszebb táján, Bajon.

A présházak, pincék, meg a szőlők mesebeli világba repítettek, kíváncsian nézelődtem, kérdezősködtem. A szőlőhegy hangulata otthonos volt, az emberek behívtak a pincébe, meséltek, én kóstoltam. Arra gondoltam, hogy itt semmi nem hasonlít az általam elképzelt pincékhez. Mondjuk, az agyamban az volt, amit interneten, tévében láttam: hatalmas pincészetek, sok hektáros birtokok. Itt minden más volt. Hangulatos, kicsi, közvetlen. Nyitott kapukat találtam, mosolygós embereket és finom borokat.

 

A baji zweigelt rozé szerelem volt első látásra, illetve első kóstolásra. Tamás pincéjében kóstoltam, az amatőr borász elmondta, hogy hiába tetszik nekem a színe, a boros világban ennek halványabbnak kellene lennie, hisz akkor rosé a rosé, ha vöröshagyma színű. Az infót zsebrevágtam, de különösen nem törődtem vele, hisz az íze friss, mégis földhözkötött volt, már ha lehet ilyet mondani egy borra. Az volt az érzésem, hogy egy friss bort kortyolgatok, aminek van teste is, de csak annyi, hogy ne szálljak el tőle, nem annyi, mint egy vörösnek, ami, székelyesen mondva, üt mint az állat.

Biancát meg királyleánykát is kóstoltam, előbbi nem ízlett, laikus felkiáltásomon a profi(bba)k nevettek: „jaj, ez savanyú”. A királyleányka illata, zamata megfogott, ugyanúgy, mint a szomszéd, Attila bácsi sauvignon blanc-ja. Az öreg átkiáltott a kerítésen, hogy menjek be, nézzem meg a pincét és igyak egy kis bort. Végigvezetett a tartályok között, közben mesélt. Olaszrizling meg sauvignon volt Attila bácsi pincéjében, vagy lehet, hogy más is, de arra már nem emlékszem. „Divat ez a szavinyon – mondta. Most mindenkinek ez kell. Ezért is vettem a boltban drága pénzért pár címkét, csilivili, semmi nincs rajta, csak az, hogy szavinyon. Pedig az lenne a lényeg, hogy Baj.” Néztem a kérges kezét, mosolyogtam, otthoni székely bácsikra emlékeztetett, majd a szőlőjére tekintettem. Sehol egy gaz, minden fölásva, minden makulátlanul gondozva. Búcsúzáskor Attila bácsi felpakolt, bort kaptam, mint ahogy Tamástól is (rozét, persze), én meg a kincseimmel mentem haza.

 

Márciusban visszatértem, még mindig azon mosolyogtam, hogy liliputi vagyok-e, vagy Guliver, és a kora tavaszi napfényben jártam a dombokat. Szőlő, szőlő. Gondozott, elhanyagolt, mesekuckók, a hátukban dombocskák, alattuk pince borral. Turisták sehol, valamiért a vidék nem felkapott. Megtudtam, hogy működik itt egy egyesület, a tagjai minden évben megszervezik a helyi borversenyt, de nem láttam annak nyomát, hogy itt nagyban gondolkodnának. Inkább kikapcsolódás, családi, baráti összejövetelek helye, ahol a közvetlenség van otthon, a poharak nem csillognak, a helyi borászok szemei viszont igen. Büszkék arra, hogy ők baji bort készítenek, a tudást átadják egymásnak, beszélgetnek. Egy kicsit olyan, mint egy nagy család.

A borok frissek, a hely adottságai, a mikroklíma rányomja bélyegét, de ez mindenhol így van, és ettől is egyedi ez a kis vidék. Nem az egetrengető borminőség fogott meg, hanem az emberek, a dombok, az, ahogy a márciusi melegben minden kertből metszőolló kattogását lehetett hallani, és az embert ugyan nem láttam, tudtam, hogy dolgos kezek fáradnak azért, hogy a következő télen is legyen mivel megkínálni a ritkán betévedő vendéget.

 

Mosolyogva hagytam el Bajt és talán Tatáig se értem, amikor az a gondolat ütött szeget a fejembe, hogy én is akarom. Én is akarok egy kis szőlőst, egy meseházat valahol a domboldalon. Nem gondolkodtam én sem nagyban, egyszerűen az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyre azt mondani, hogy otthon. A hónapok teltek, időközben külföldön voltam, az idén nem láttam a szőlőt nőni, az illatát sem éreztem szeptemberben. Ehelyett beiratkoztam a Budafoki Soós István Borászati Iskolába, aztán azon vettem észre magam, hogy a laborban vagyok és zweigelt szőlőt vizsgálok. Zweigelt – mosolyogtam, a baji rozé, a szerelmem, ahonnan indult az egész.

Az első iskolai nap után Bajra mentem. Gondolatban elmeséltem a domboknak, hogy iskolába járok, hogy annyira megfogtak, hogy Magyarországra költöztem, elmondtam azt is, hogy nagyon félek ugyan, de állok elébe, kérdezek, tanulok, aztán majd talán egy olyan kis meseháznak mondom, hogy otthon, mint amilyet itt minden szőlődűlő őriz. Végigmentem az utcán, a természet pihenni készült, én pedig még mindig azon agyaltam, hogy most vajon liliputi vagyok-e a szőlődombok között, vagy Guliver az aprócska présházak indájában.