A legnagyobb baj, hogy minden pincészetnek más az érdeke. Egy kis kézműves, családi pincészet merőben más célokkal és más elvárásokkal indul neki a borpiacnak, mint egy nagy, ipari méretekben bort előállítani tudó borászat. Az alapérdeke, persze, mindenkinek ugyanaz lenne, hogy a magyar bor presztízse egyre feljebb emelkedjen, és egyre többen fogyasszák. Csak én úgy érzem, hogy kialakult a borfogyasztóknak is egy olyan piramisa, ahol a csúcson található a borismereti tanfolyamokat végzett, étterembe, különböző borkóstolókra járó fogyasztók – mondjuk így – nyugat-európai szintje, viszont nem látom a piramisnak a nagyobb, középső részét. Úgy értem, nem látom őket megszólítva.

Az olyan embereket, fiatalokat, akik mondjuk húsz és harminc év közöttiek, kedvelik a bort, de nem akarnak savakról, tanninokról, évjáratokról beszélni, nem járnak rendszeresen borfesztiválokra, kóstolókra, de alkalomadtán szívesen megisznak egy-egy üveg egy-két-párezer forintos bort. Évek óta azt mondom, hogy a kommunikációt feléjük kéne jobban, hangosabban nyomni.

Nem. De az egész február havi, a furmint köré épített borkóstolások, gasztronómiai események főképp nekik szóltak. A nagy, vajdahunyadvári kóstoló csak a hab a tortán, ahol az egész rendezvénysorozat kulminálódik. De a Furmint Február többi eleme, az éttermekben, borbárokban, sőt borszaküzletekben tartott akciók, melyek keretén belül pohárral lehetett több kiemelkedő furmint fajtából készült bort kóstolni, leginkább az általad „átlagfogyasztó”-nak nevezett embereket vették célba.

 

Ha most őket továbbra is a húsz és harminc év közötti korosztályban helyezzük el, akkor fontos hangsúlyozni, hogy az ő ízlésük még nagyon könnyen formálható, befolyásolható, szemben mondjuk a negyvenévesekével. Ezen fiatalok nagy része még iskolapadban ül, így kézenfekvő lenne, hogy ott, a felsőoktatásban kapják meg az első komolyabb impulzusokat. Ezenkívül sok olyan dolog van, amiben akár az állam is segítséget nyújthatna. Ausztriát én is szívesen veszem viszonyítási alapként, mert ott – az oktatástól most elszakadva – olyan példákat is látni, hogy adókedvezményben részesülnek azok az egyébként középszintű éttermek, amelyek a magasabb minőségű borokat kínálaton tartják, s így az országról pozitív borképet alakítanak ki és tartanak fenn a hozzájuk látogató turisták körében.

Igen, van kékfrankosra is, olaszrizlingre is olyan koncepcióm, ami szerintem nagyon ütős lenne, de teljesen más stílust öltene, mint a Furmint Február, viszont ezeket már önerőből nem fogom, fogjuk tudni megcsinálni. De ami már a megvalósítás szakába lépett, legalábbis ami a háttérmunkálatokat illeti, az a Hárslevelűk Éjszakája.

Június végén, a nyári napforduló idején. Ilyenkor egyébként is sok kulturális programot tartanak főváros- és országszerte, ezek véráramába szeretnénk majd mi is becsatlakozni.

Hogy az a „nagy kóstoló” mennyire lesz nagy, majd elválik. Leginkább azt szeretném, ha sokkal lazább, oldottabb és populárisabb lenne, mint a vajdahunyadvári csúcsesemény. Persze relatíve, méreteit tekintve remélhetőleg sok embert fog vonzani, mivel ezzel a rendezvénnyel már ténylegesen egy nagyobb csoport felé nyitnánk, azok irányába, akik úgy általában a kultúrára érzékenyek, semmint szűken véve csak a borkultúrára.

Személy szerint nagyon szeretem a Cabernet franc-t vagy a Sauvignon blanc-t, de alapvetően az látszik, hogy sem a magyarok, sem a külföldiek elsősorban nem ezeket a fajtákat keresik a magyar piacon. Lehet ezekkel foglalkozni, hiszen, ha a franc-ra gondolunk, Villány kimagaslóan jó bort tud belőle készíteni, ha a Sauvignon blanc-t vesszük alapul, akkor Etyek és Pannonhalma már bizonyította, hogy képes belőle izgalmas tételeket a fogyasztó asztalára tenni. De országos rendezvényt én kizárólag az Olaszrizling, Furmint, Hárslevelű esetében tudok elképzelni, a vöröseket illetően pedig csak a Kadarka és a Kékfrankos vonatkozásában. De ha még hozzávesszük az emblematikusnak számító borfajtáinkat, mint az aszú, a szamorodni, a bikavér vagy a siller, akkor nagyjából az egész palettát lefedtük. Az „igyál magyar bort” alapú kampányoknál sokkal jobban hiszek abban, hogy egy-egy fogyasztói csoportot a saját stílusában a saját igényei szerint érdemes megszólítani.

Beszélhetünk róla, akár sajátmagunk vonatkozásában is. Ha megnézzük a boros médiák online szegmensét, akkor látszik, a Vinoporton és a Borászportálon kívül jelenleg nincs más, erre a témára épülő, szerkesztőséggel, tehát fizetett alkalmazottakkal működő, a piacról élő portál. Persze szerencsére léteznek kiváló borblogok, de az egy másik műfaj. Pedig van, volt olyan állami indíttatásból létrehozott boros oldal, amely esetében jó lett volna azt hinni, hogy a folytonos finanszírozás nem jelenthet problémát; ugyanakkor láthatólag nem működik, nem frissül, nem tájékoztat, nem alakítja az ízlést… A központi bormarketing-pénzekből létrejövő kezdeményezések esetében is valahol ezt érzem. Ami országos szintű, az alacsony hatásfokú, ami regionális szintű és a fogyasztóknak egy bizonyos rétegét kívánja megszólítani, az viszont többé-kevésbé működik.

Szerintem azért, mert a pályázati források, támogatások ún. darabszám-alapúak. Azok az emberek, akik ezeket a folyamatokat felügyelik, csak a keretszámokat figyelik, azok legyenek meg, a tényleges hatás nem érdekli őket. De ez egy ilyen terület. Piacról élni meg megint mást jelent. Az is nagyon fontos lenne, hogy az ilyen központi bormarketing-kampányokba olyan emberek is belefolyjanak, akiknek megvan hozzá a speciális tudásuk akár a marketing, akár a pr, akár a borjog területén. Jól látszik, hogy mindenkinek megvan a saját kis féltett érdeke, amit a kapcsolatrendszerén keresztül, a saját vagy mások érdekhálóján keresztül folyton érvényre juttat. Ameddig nem lesznek olyan emberek, akik az ilyetén kapcsolatoktól, politikától, gazdasági érintettségtől markánsan és nyíltan elkülönítik magukat, addig ebben az egész rendszerben – sajnos – nem lesz jelentős változás.

Szerintem nagyon fontos azt látni, hogy a borászokon is nagyon nagy teher van már. A legtöbb kóstolón úgy vesznek részt, hogy ingyen hozzák a bort, leautóznak oda-vissza akár 2-300 kilométert is, és ha még ott is töltik az éjszakát egyen-ketten, akkor az megint csak nem kevés plusz költséget jelent. Úgy gondolom, hogy a borászokra nem lehet nagyobb terhet rátenni, és ezt hangsúlyozni is kell. Ugyanakkor az megint egy életszerűtlen dolog, amit a Furmint Februárral kapcsolatban is el szoktam mondani, hogy ha kifizetnénk minden kiállító borásznak minden költséget, akkor 50-60 000 forintba kerülne egy darab belépő. Ezt Londonban vagy Párizsban egy 100-150 fős prémium borkóstolón valószínűleg meg is lehetne csinálni, itthon lehet, hogy soha, ugyanis a fogyasztókra sem tehetünk nagyobb terhet. Az állami támogatásokra sem szabad várni, de legalábbis veszélyes azokra építeni. Két kulcsszó, vagy ha úgy tetszik, vezérelv létezik: kreativitás és összefogás. Csak lentről építkezve lehet borkultúrát létrehozni.