Késve érkezni az egyébként is csúszással kezdődő Hurts koncertre nem sikkes, hanem fájó, főleg hogy a Miracle-re vártam hetek óta, aminek az utolsó egyharmadát sikerült csak elcsípni. Mondanám, hogy azt kaptam a záró akkordjaitól és az utána következő bár-ne-érne-véget slágerektől, amit reméltem, de nem lenne igaz. Mert Theo Hutchcraft, az énekes gondosan a fesztivál porába tiporta a videoklipjeik képi világával és szigorúan merev megjelenésükkel felépített képet. Vidám volt és közvetlen, a mikrofonnal olyan ügyesen táncolt, mint Dave Gahan szokott, de közben egyáltalán nem tűnt úgy, hogy elérhetetlenül messze van vagy hogy nyomná a lelkét a világ fájdalma. A frizurája tartott, de ő teljesen ellazult.

A játék az érzelmekkel odáig fajult, hogy a Wonderful Life után bedobták a klasszikus hangzásukból kizökkentő, merész és mély Björk feldolgozást, az Army of Me-t. És ha már játék, miért ne lenne a közönségből is fénytechnikai effekt? Az Illuminated alatt nagyon sok okos és sokkal kevesebb nem okos telefon lendült a magasba a főszponzor – T – legnagyobb örömére, hogy csápoláskor lángnyelvek helyett fénycsíkokat húzzunk az egyébként sem túl sötét éjszakába. Megtette már korábban a Coldplay közönsége, most mi is boldogan szellemültünk át fényeffektekké (bár rádiós vezérlésű LED karkötők nélkül). És ezzel még boldogabbá tettük a Hurts zenekar énekesét is, aki a sajtóközlemény szerint fellépésüket követően közölte a szervezőkkel, hogy a VOLT szerinte a Glastonbury után a legjobb hangulatú fesztivál, ahol eddig megfordult.

De igazán mégis csak a Knife Party alatt ragyogtunk fel, mert a mellett a tempó és basszus mellett már nem kellett a technikai pult felé aggódó pillantásokat vetnem. Amit nem találtam elég hangosnak a Hurts alatt, azt most megeresztették kicsit, a vizuál és a konfetti showelemek pedig sokkolóan jól mutattak. A mai slágereket megkapta a közönség a Get Luckytól, az örökzöldet a What is Love-tól. A vigyor pedig saját számaik alatt futott legszélesebbre, majd később a Bonobo szép és igényes koncertjén szelíd mosolyba csapott át.

A boros élményekben kevésbé tobzódtam, mert nem sikerült lelassulni a soproni borfalu, a Poncichter kedvesen mindennapi, beszélgetős ücsörgős tempójához. De körülnézve a helyszínen ezzel egyedül voltam, masszív közönség, teltház volt már csütörtök este is. Amikor Taschnernél kikértem a hosszú utazás és lelkes tombolás utáni járó frissítő, hideg pezsgőt, még nem készültem fel rá lélekben, hogy itt buborékos kalandjaim véget is érnek. A fesztiválon körbejárva a DiVino habzó kínálata nem marasztalt sokáig, a Trafiq-nál nem volt elég vonzó a Freixenet Cordon Negro Brut, viszont a Reserva Real nem fért bele a fesztivál költségvetésbe. Így jár az anti-fesztiválozó, aki nem hódol be a roséfröccs őrületnek vagy nem elég kísérletező a mentával és bodzával, citrommal és gyömbérrel készült borkoktélokhoz.

Két lépés előre, egy lépés hátra jeligével így vissza a borfaluba, és ezúttal a Vincellér hűsítő Zöld Veltelinijébe, majd Luka intenzíven gyümölcsös és acélosan savas merlot rozéjába, később – még mindig náluk – a Szívhez közel ’10 parfümös, meggyes, fűszeres világába menekülve ismerkedtünk tovább a kínálattal. A VIP-ben pedig rádöbbentem, mennyire tud hiányozni a Hungaria Extra Dry, amiből épp kifogytak, és amire a frissítő vodka szóda kényszermegoldással reagáltam.

Bár Taschner Kurttól kaptam némi útbaigazítást, merre érdemes sétálni a környéken, ha másnap Sopront nem csak fesztiválvárosként, de borvidékként is meg szeretnénk ismerni, de a tűző nap nem támogatta az efféle terveket. Helyette viszont mesésen pihentető környezettel, jéghideg tiszta vízzel és fenyők árnyékával fogadott minket a Lővér Fürdő. Sopron messze van, de nem eléggé, hogy ne akarjunk ide újra és újra visszatérni.