Azoknak a csak Magyarországon illetve a környező országokban fellelhető kékszőlő fajtáknak, amelyekkel már hosszabb ideje ismerkedünk, úgymint a portugieser, a kadarka, a kékfrankos a fontosságát nem szabad és nem is kell megkérdőjelezni. Ezeknek a fajtáknak a termőhelyen elfogyasztott borok között nagyon nagy szerepük van, az ideérkezőnek helyi „ízeket”, helyi hungarikumokat mutatnak. A világpiacra betörni velük komoly szinten nincs esély, de nem is ebben van az erejük. A portugieser sajnos mostanság a villányi borvidéken kicsit rossz irányba ment el. Sok borásznál elvesztette gyümölcsösségét, könnyedségét, besűrűsödött és megdrágult. Ezen kellene változtatni és fontosságban visszakerülne a rozék, sillerek mellé. A kékfrankossal nincs semmi gond, csak hagyni kellene, hogy hozza, amit tud: üdítő erejét, frissességét és nem erőltetni bele erős tanninokat. A kadarka útja még kicsit ködös számomra, de a Kadarka Kerekasztalon elhangzottak azt mutatják, hogy vannak célok.

 

Feltűnt a Zeniten pár olyan fajta, amiről mindenképpen beszélnünk kell. Ezek a turán, a rubintos, a csóka és a Néró. Sajnos az a fajta, ami szerintem a legizgalmasabb, a fekete járdovány, nem volt kóstolható. Ezzel a szőlővel Gere Attila Pincészete foglalkozik a legintenzívebben és egy 1300 palackos tételt már piacra is dobtak belőle. Kellemes, jól fogyasztható, gyümölcsös, inkább savhangsúlyos, mint tanninos bor. Igazán jó fogyasztani. A turánról ezt nem mondanám el, bár a termelők között igen népszerű. Nekem fogyasztónak még nem sikerült megértenem, miért. A turán többszörös keresztezéssel született meg Egerben. Szülei a bikavér 8 (teinturier x kadarka) és a Gárdonyi Géza (medoc noir x csaba gyöngye).  A fajta sokak véleménye szerint mindössze arra jó, amire kitalálták: festőszőlőnek és házasítások feljavításának. Önállóan mindössze sok, erős tanninjai, és furcsa, émelygős virágillata marad meg. Még az olyan jól sikerült borokban is, mint Szecskő Tamás 2011-es évjáratú mátrai bora. S ez tényleg a jobbak közül van.

A mátrai Tőkések karolták fel, elsősorban Losonci Bálint, a rubintost. Bár ezen a rendezvényen szintén Szecskő úr borát lehetett megkóstolni. A rubintos is egy – ősinek nem mondható – keresztezés, mely Kozma Pál munkája, kékfrankosból és kadarkából. A felmenők alapján akár valami csoda is lehetne a pohárban, de mindössze a kadarka fűszerességét, barátságos szerkezetét sikerült megőrizni. Összességében valahogy nem áll össze érdekes egészé. S ez az összes általam kóstolt rubintosra igaz. A csókaszőlő egyedül talán a Vylyan Pincészetet hozta lázba, legalábbis az ő boruk került a figyelem középpontjába, s került palackba már több évjáratban is. Azt elmondhatjuk, hogy van benne fantázia, van benne élet, karakter, egyediség. Nem ez lesz a magyar vörösbort megváltó fajta, de szívesen innám bármikor. Nem úgy, mint a Nérót. A Néró is az újkor gyümölcse, mert 1965-ben keresztezték Egerben. A turán rokona. Eger 2 és Gárdonyi Géza a szülők. Egy rezisztens, csemegeszőlő fajtával van dolgunk. Én magam nem hiszek a 2in1elvben, ezért mondom azt, hogy csemegeszőlő, nem pedig borszőlő. Népszerűségét persze ellenállóképessége adja, de ez nem minden. Kóstoltam már Egerből, az Alföldről, Sopronból és most Szekszárdról, a Merfelsz Pincétől. Ez a silleres hatású rozé és a szintén 2012-es édes párja sem mutattak semmi meggyőzőt. Végül is mondhatnám, hogy soha rosszabb bort ne igyak, de hát ennél magasabban van a léc. Unalmas szerkezet, se íze, se bűze. Félreértés ne essék, az eddigi negatív kritikák nem a borászoknak szólnak. Ők kihoztak magukból és a szőlőből minden jót, amit lehet. Ennyit tudnak a fajták.

A fehérek között sokkal egyértelműbb a kép, szerencsére. Hiszen itt van az ország két legfontosabb fajtája, amelyet legjobban ismerünk, és látjuk értékeit. Ez a furmint és a hárslevelű. A most kóstolt tételek közül a Basiliscus Mestervölgy 2011 dülőszelektált tokaji tétele volt a leginkább figyelemreméltó. A furmint almás, birsalmás, kicsit citrusos karakterét mutatta, gazdag, széles skálán. Szerkezete tiszta Tokaj és tiszta furmint: lendületes savak, komoly test, ízzel teli, hosszú korty. Édes gyümölcsök, ásvány. Szép volt még Kolonics Károly 2011-es hárslevelűje is. Amely még fiatalsága mellett is meg tudta mutatni a fajta kedvességét, bár ez a somlói borokra nem is annyira jellemző. Ez a tétel is megmutatta, hogy a hárslevelű képes terroir borrá is válni. Az viszont ismét megmutatkozott, hogy bármit mond a történelem, a tapasztalat, ennek a két fajtának Tokajon és Somlón kívül nincs jó helye, máshol nem képes megmutatni igazi erejét. Aztán itt van a mi imádott olaszrizlingünk, amely gyakorlatilag egész Magyarországon megtalálható, ahány ház, annyi formában. Ez a fajta lehetne a pincénél kóstoltatás királya, egyeduralkodója. Pont az a típusú bor, amire például az osztrák és olasz gazdák építenek, amellyel kiszolgálják a turistákat, látogatókat. S nem kell ehhez túl sok csodát letenni az asztalra. Tisztaság, minőség, értelmezhető ár. S persze olyan a fajta, aminek van múltja, van mire építeni, kialakult mellé gasztronómia is, csak még nem vettük észre. Aztán van nekünk még a juhfarkunk Somlón, amely szintén egyre szebb eredményeket mutat, kezdi kinőni gyerekbetegségeit. Érlelhetősége, megfelelő terméskorlátozás mellett finom savai, és izgalmas virágos aromatikája, már többször mutatta meg, hogy figyelemreméltó fajtával állunk szemben.

A szabad ég alatt volt még mód sok fajtát kóstolni: arany sárfehér, kövidinka, zéta, zenit, zeusz, királyleányka, kabar, cserszegi fűszeres, irsai olivér, vulcanus, bakator, budai zöld, kéknyelű, rózsakő. Ebből a tekintélyes sorból három fajtáról szeretnék szót ejteni. Ezek a cserszegi fűszeres, királyleányka és kéknyelű. A többiekkel, azt hiszem akármit is csinálunk, nem leszünk képesek jelentőset hozzátenni a magyar borkultúrához. Elsősorban azért, mert ezek a fajták nem rendelkeznek olyan képességekkel, kitartással, élvezeti értékkel, amely számottevő. A budai zöld és a bakator némi tanulással, kísérletezéssel sokra lenne képes, de a fajták határozott karaktere, erőteljes savai és ehhez képest kevés aromatikájának nem kedvez a mai közízlés. Visszakanyarodva a többihez. Cserszegi fűszeres az a fajta, amit mindenki ismer ebben az országban. Gyümölcsös, szőlős illata és íze, jól iható szerkezete teszi népszerűvé Cserszegtomaj gyermekét, Bakonyi Károly művét, az Irsai Olivér és a piros tramini házasságát. A mai estén én elmentem mellette, mert őszintén szólva nem nagyon kedvelem. Szerencsére az utóbbi években tűnnek fel olyan tételek, amelyekbe keveredett némi izgalom is. Ezek elsősorban olyan borvidékekről származnak, ahol a terroir és a megfelelő szakmai munka lehetővé teszi, hogy több savat és így lendületet gyűjtsön, ezzel legyőzve sokszor kellemetlen parfümös jellegét. A királyleánykának is az ilyen területek tesznek jót. Mint például miklóscsabi 2011-es Marilyn Mórról fantázianevű bora. Amely egy tiszta királyleányka, határozott fajtajelleggel, ami tömény szőlőt jelent és a Mór adta szép savakat, enyhe ásványos jelleget. Egyenes, tiszta, semmi pózolás. Szép bor. Köszönjük Csabi. S végül kissé bő lére sikerült gondolataimat, hadd zárjam Badacsony új üdvöskéjével, a kéknyelűvel. Akik nyomon követik a borvidék elmúlt éveinek történetét, azokat nem lepi meg, hogy ez a fajta kerül mostanában előtérbe. Sokan régóta kísérleteznek a fajtával, de ha lehet azt mondani, Badacsonyban ez kötelezővé is vált. Egyre több szép példája van. Ezek egyike a Málik Pince 2012-es bora. Illatában sok fehér szirmú virág, ásványok. Szerkezete jó egyensúlyú, kellően savgazdag, a kicsi hordó szépen lekerekíti. A korty hosszú, húsos, hozza az illatokat. Érlelhető, jó bor. A kéknyelű annyira fontossá vált napjainkra, hogy a Badacsonyi Kör nem rég mutatta be erre a borra kreált halételét, amelyet a borvidék jellegzetes ételévé akarnak tenni. Jó elgondolás, így működik egy fajta marketingje.

Véleménnyel lehet vitatkozni és kell is, mert a bor szeretete szubjektív dolog, de remélem, hogy sikerült pici segítséget nyújtanom az új és visszatérő fajták rengetegéből való kijutáshoz.