2019. október 1-31. között zajlott a Vinoport/Borászportál közös cikkíróversenye. Két kategóriában lehetett nevezni (élménybeszámoló, ismeretterjesztés), 22 szerzőtől összesen 27 pályamű érkezett, jóval több, mint egy évvel ezelőtt. A győztesek és díjazottak listája itt tekinthető meg.

 

Az Árpád-híd budai oldalán meglepően varázslatos Fő teret rejt a 3. kerület. Alig öt percre a szentendrei HÉV vagy az 1-es villamos vonalától szinte kisvárosi a nyugalom. A padokon szerelmespárok, vidáman ügető kiskutyák a békebeli kockaköveken, még a díszes lámpavasak is mintha valami piazzán sorakoznának, ahogy az októberi nyárestében közeledünk az Esernyős Szindbád Rendezvényteréhez. 

 

Maga a helyszín galériaként funkcionál, de a kortárs festmények közé telepedve vörös téglás fal szemez velünk, hangulatnyi pincét lopva a miliőbe. Az asztalokon csábító falatok, sajtok, sonkák és szalámik a szőlőszemek közt, miközben dj alapozza meg a hangulatot. Háttérjazz helyett ugyanis az International Love Affair lemezlovásza, Dj Matek szolgáltatja az ajánló szerint szerint „borokhoz illő dallamokat”. Jócskán akad persze a lemezek közt jazz is, de azért megfér mellette egy kis funky, soul, dallamos elektronik, vagy akár pop-rock feldolgozás, ami máris ad egy csipetnyi izgalmat a megszokott borestekhez képest. Herbie Hancock fúvósai közben pedig már az első kitöltött tétel levegőzik.

 

 
Mielőtt azonban szánkhoz emelnénk a poharakat megtudjuk, hogy a sorozatban voltak már fehér hungarikumok is, következő alkalommal biodinamikus borok kerülnek terítékre, most azonban olyan szőlőfajtákkal ízlelkedünk, melyek hazánkon kívül maximum nyomokban fedezhetőek fel. Kihívás is volt a szelekciót összeválogatni, hiszen annyira elkülönülő zamatok ezek, hogy inkább a kifinomult változatosság vezette az avatott borszakértőt a sorrend összeállításánál.
 
Az első tétel a Losonci Bálint pincészetéből származó 2017-es Turán Mocus. A latinos elnevezés a címkére felskiccelt borozgató mókusra utal, mely minden bizonnyal turáni fajtát kortyolgat. Szellemes fricska ez a hangzatos latin idézetekkel teliaggatott borok felé, üdítő és friss reklám, mint a harmadik korty a Turánból. Így érdemes az elméletet hordókba tölteni, ahogyan Losonci Bálint is tette, lévén a hajdani Borbarát Magazin veterán és nagy tudású tollforgatójaként ült át Mátra-vidéki pincészetének élére. A Mocus izgalmas biobor, s bár a sommelier ismertetése szerint egy kísérlet elejét kortyoljuk a turánszőlőből, a bíborban lakozó lilás jelleget elforgatva, máris gyönyörködtető opálos gazdagsága. Illatában virág dominál, és a bionedű földes jellege. Nem harsány, mégis gazdag, sorjázik elő a meggy, a szilva, bors és fahéj, ontja magából a fűszeres gyümölcsöket. Zamata valahol a könnyű és a közepes test között fekszik. Kortyolva széles, egyre vékonyodva zárja a gyümölcsöket valamiféle aszalt szilvás vonalba. Olyan, mint a jó cikk, van eleje, közepe és vége, s bár a kortyok közben csak a kihelyezett sós ízvilággal lehet összekóstolni, igazat kell adnunk Káli Ildikónak, a Mocus kitűnő barátja lehet meggyes piskótáknak vagy aszalt szilvával töltött húsoknak. És jó barátja a pohárnak a kicsit musicales pódiumzenéket energikus férfikórussal felfrissítő zenei kíséret is – mint megtudom Dj Matektől, Ray Konnif ütemei szóltak a Mocushoz. Füllel hallhatóan a zene szerves része a Wine Time kóstolásnak, a tételek közti szünetben csendülnek fel a zenék a kóstoltak atmoszférájához illeszkedően, hiszen a dj maga is belekortyol a borokba, úgyhogy rá is kérdezek a számokra, hogy az élménybeszámoló teljes képet adjon.

 

 
A Turán Mocus után 2018-as Takler Kadarka következik. A szekszárdi nedű tükörsima pirosságával, ribizlis fűszerességével nyílik és változik. Üde savakkal virgonckodik, leöblíti a turán tanninjait. Eleganciája baráti beszélgetésekhez, jó hangulatú üzleti tárgyalásokhoz kínálja magát. Végigcsiklandozza az ínyt, miközben Oscar Peterson virtuóz zongorafutamai csintalankodnak a dobhártyákon. Közben Káli Ildikó arra is felhívja a figyelmet, hogy bár a kadarkát abszolút hungarikumnak gondoljuk, bolgár és albán fajták máig léteznek, hozzánk minden valószínűség szerint az oszmán-török hódítók elől menekülő rácokkal érkezett, és bokros ültetvényei virágoztak is, míg a téeszek használhatóbb szőlőt nem kerestek. Ezen a szerencsére mára magunk mögött hagyott tévedésen elmélázva, a Ray Charles Orchestra mélabúsan nosztalgikus dallamvilágával lépünk tovább egy igazi különlegességhez.
 
Talán ma is, de tíz éve még biztosan ritkaságszámba ment Szentesi József Csókája. A csókaszőlő valaha a kadarkával alkotta a legendás budai vöröst, ami komoly exportcikknek számított még a Monarchiában. Csakhogy a filoxéravész pusztította tőkék eltűnésével a zamat is eltűnt, Szentesi pincészetének forradalmi tette az újjászülető hazai borászat eme emblematikus élményének feltámasztása. Csókaszőlőből azonban ma sem található túl sok ültetvény, cserébe az is kevés fürtöt terem, amit még tizedelnek is a koncentráltabb jelleg eléréséhez – tudjuk meg Káli Ildikótól. Minden esetre a szerencsések örömével koccannak össze a poharak, ez a Csóka most illatában csokoládés, ízében bársonyosan zamatos. Ha tüzes is, mégis mintha hűvös lenne a toroknak, remekül kortyolható. De ami igazán érdekes, ahogyan megcsillan ízében-illatában-textúrájában valahogyan a felmenők világa. Még a címkéje is „házi”, mintha nagyapám firkantotta volna rá a tavalyi termésre, milyen szőlőt tett a hordóba. A címke egyébként – csak visszakanyarodva a Mocusnál érintettekhez – azt is kiválóan példázza, hogy a jó bornak aligha kell jobb cégér a szájhagyomány-marketingnél, pláne ilyen kisebb léptékben palackozható mennyiségnél. Maradjon csak meglepetés egyenesen a pincészetből, és a Csóka pontosan ilyen: ahogy telik az idő a pohár felett, úgy nyílik a bor is. Érdekes, izgalmas, ismerős és mégis új, mint az a jófajta soul, ami George Michael kevésbé ismert számaként hangzik fel a Csóka mellé: Waiting For That Day. 

 

 
Balla Géza határontúli borász 2017-es évjáratú Feketeleánykája Arad környékéről származik, hiszen ez a szőlő a Kárpátok keleti lejtőin érzi jól magát, a hajdani Partiumban. Ha igaz a legenda, csakugyan hungarikum: állítólag a Hunyadiak és Mátyás királyunk Feketeseregének kedvelt „leánykája” volt ez a szőlő. Most nem a top kategóriás és 450 méteres tengerszint feletti napsütésben érlelt Sziklabort, hanem a lejjebb termett középszelekciót kóstoljuk. A külön érlelt, majd összeházasított borok rubin színét illatolva kirajzolódik a feketeszeder és az egyéb erdei gyümölcsök világa, mézeskalácsos fűszerekkel, gazdag, igazi karácsonyi hangulattal. Ízében menta és ánizs édeskés kesernyéje dominál, hosszan kitart és mandulásan zár. Marvin Gaye énekli közben Try It, You’ll Like It – muszáj lesz majd a Sziklabort is megkóstolni. 
 
De most újra vissza a Szentesi József féle bormanufaktúrához: pohárban a Tihanyi. 2017-es palackhoz van szerencsénk, mert tihanyi kéket kóstolni csakugyan kiváltság. Ez is feltámasztott hungarikum, az eltűnőben lévő fajta nagyfürtű szőlőt terem kevés árnyalattal, meséli Káli Ildikó továbbra is franciás könnyedséggel, mégis átfogóan mutatva be a borokat, és csakugyan: fénybe tartva a Tihanyi meglepően halvány, szinte narancsos a pohár keskenyedő ívében. De a furcsa színbe kortyolva zamatában máris helyrebillen, kellemes és könnyen iható, rengeteg gyümölcsösséggel. Illata barackos birs, talán marcipánnal, és bármennyire furcsán hangzik: visszafogottan gazdag. Izgalma ugyanis nem az ellentétek összefeszülésében rejlik, hanem abban a ritka harmóniában, ahol a jegyek nem legyűrni és felváltani póbálják egymást, hanem felvillannak, elcsitulnak, újra visszatérnek. Íze mintha élénk cseresznyés jelleget keresne, de ahogy a színe, úgy íze sem igazán hasonlítgatható, savassága meglepően cizellált a vörösök között, és selymes simogatással csúszik belőle minden egyes korty. Őszintén szólva annyira belefeledkezem, hogy ezúttal nem is figyelek a zenére, sebaj, elvégre az majd otthon is „visszakóstolható”, a Tihanyiért viszont minimum a Velencei-hegységig kellene mennem, ha egyáltalán kapnék egy palackkal.