Az elmúlt 100 évben a szőlő – jórészt az ember telhetetlenségének következtében – elveszítette természetes védekezőképességét. A különféle betegségek egyre nagyobb területeken és egyre intenzívebben jelennek meg. A kérdésben a növényvédő szereket gyártók felelőssége sem vitatható. Minél kifinomultabb a védekezés, annál jobban alkalmazkodnak ezekhez a gombabetegségek is. A legtöbb mérsékelt klímájú termőhelyen, ahol a tenyészidőszakban számottevő csapadék hullik, általában évjárattól függően 8-12 permetezésre van szükség. Kedvezőbb éghajlaton négy is elég lehet.

 

Csak szőlőfajokon élő, igen veszélyes kártevő. A legnagyobb kárt a szőlő gyökerén élősködve okozza, gubacslakó alakja a leveleket károsítja. Számos fejlődési alakja van: gyökérlakó alak, nimfa alak, szárnyas alak, ősanya, gubacslakó alak. Szabad szemmel még éppen meglátható élőlény. Az 1800-as években terjedt el Európában (Amerikából), és a szőlőültetvények kb. 90%-át kipusztította. Sok eredménytelen kísérlet után a direkt termő fajtákra (amerikai vadalany) vitt nemes fajták oltványa vált be mint védekezés. Egy másik, szőlőfajtára tekintet nélkül bevált módszer a homokos talajokra történő telepítés, aminek megvoltak – és vannak – a korlátai.

 

 

A gombabetegségek két fő fajtája a lisztharmat és a peronoszpróra. A lisztharmat a tőke zöld részein fejlődik ki, és fehér spóráival szaporodik. Ha a rügyet vagy a fürtöt megtámadja, ezek nem fejlődnek normális módon, és berepedeznek. Nincs feltétlenül szüksége nedves közegre, de szereti a meleg, árnyékos környezetet. Vegyszeres permetezés vagy kénnel történő kezelés lehet az ellenszere. A peronoszpóra volt a harmadik fő kórokozó, amit Amerikából a filoxéra és a lisztharmat után Európába juttattak a XIX. században.

 

A peronoszpóra is a zöld részeket támadja, és bolyhos/szőrös nyomot hagy a levélen. Rosszabb esetekben le is hullik a levél, megszűnik a fotoszintézis, így nem alakul ki a cukortartalom a gyümölcsben. Szereti a nedves közeget, leggyakrabban meleg nyári időszakot követő esőzés után jelenik meg. Eredetileg a bordói lé volt a fő ellenszere (rézszulfát és mész). Ma már számos gombaölő szert fejlesztettek ki, így a betegség kevésbé terjed. A réz-szulfát (vagy réz(II)-szulfát, rézgálic) a réz egyik leggyakoribb vegyülete, amely organikus termesztésmód mellett is alkalmazható. 

 

 

A szőlőmoly hernyói tavasszal a fiatal rügyeket támadják meg, majd később a gyümölcsöt is. Rovarölő szerekkel védekeznek ellene.

 

A lombozaton apró foltos szívásnyomok jelennek meg, majd a levélzet sodródni kezd. A megtámadott tőkéken a kötődés is hiányos lesz, de a lombfelület nyár közepére már sárgulhat, le is hullhat. Legsúlyosabb változatában a tőke is kimerülhet. Leginkább a száraz, forró időjárás idején fordulnak elő. Megjelenésük sajnos egyre gyakoribb, mert természetes ellenségeiket a rovarölő szerek kiirtják. A bio és természetközeli ültetvényeken természetes ellenségeikkel védekeznek.

 

Ezek mikroszkópikus méretű férgek, amik a tőke gyökereit támadják meg. A kezelés nagyon nehéz, így a megelőzés a legjobb módszer. Újratelepítés előtt fertőtleníteni kell a talajt, és ellenálló gyökértörzset kell ültetni. A csepegtetős öntözés Argentínában és Chilében nagymértékben növelte az előfordulásukat. 

 

A madarak az érési időszak végén nagyon nagy kárt tesznek az ültetvényekben. Előbb-utóbb minden elriasztásukat célzó módszert kiismernek, a seregély kimondottan élen jár ebben. A háló alkalmazása hatásos módszer, de drága. Sok állat, mint az őz, vaddisznó vagy a borz szintén dézsmálja az érett szőlőt. Igen vonzó lakoma lehet a fiatal tőke is. Ha kell, kerítést vagy a tőkéket védő rácsot kell építeni.

 

A körülményektől függően, a Botrytis cinereát (szürke vagy nemes rothadás, a továbbiakban: botritisz) vagy kedvezően fogadják, vagy átkozzák a termelők. Ez a gombabetegség a nedves, párás feltételek mellett terjed, és a kékszőlő esetében nagyobb gondot okoz, mivel a bor színvesztésével jár, és a héjon áztatás során kellemetlen ízek fejlődhetnek ki a borban.

 

Míg a rothadás és a lisztharmat egy év termésének minőségére és mennyiségére van kihatással, vannak egyéb betegségek, amik magát a tőkét fertőzik meg, és hoszszú évekre visszavethetik fejlődését. Ilyen hosszantartó gombabetegség az Eutypa lata, a korai tőkeelhalás. Ez a betegség már régóta jelen van az Újvilág országaiban. A tőke fás részét támadja meg a metszéssel ejtett vágásokon keresztül, és a tőke rothadását, majd pusztulását idézi elő. Az Eutypa és a Phomopsis (egy másik gomba betegség) együttesen idézik elő a tőkék elhalást, amely jelentősen csökkenti a terméshozamot. Még nincs hatásos ellenszer ezekre a betegségekre.

 

 

Számos vírus is okozhat gondot a szőlőben. A legtöbb nem pusztítja el a tőkét, de csökkenti a termés mennyiségét és minőségét. Rendkívül fertőzőek és aktívak, általában oltások vagy fonalférgek útján terjednek. Ha már megfertőztek egy területet, csak a tőkék eltávolítása és a teljes terület fertőtlenítése jelenthet megoldást. Ideális esetben ilyen helyekre nem lehet szőlőt telepíteni. A vírusok elkerülésének egyedüli módja: vírus- és fonalféregmentes területeken vírusmentes oltványok használata.

 

A szőlőültetvények védelme a kórokozókkal szemben egyre nagyobb kihívást jelent, az uniós és hazai jogszabályok pedig egyre szigorítják a növényvédőszerek felhasználását. Vannak, akik a környezetkímélő vagy organikus szőlőtermesztésre való átállás útját választják, amelynek során minimális növényvédőszer használattal, szakszerű és alapos zöldmunkával, a szervesanyagok talajba történő visszapótlásával igyekeznek a szőlő számára olyan körülményeket biztosítani, amely segíti természetes védekezési mechanizmusának megerősödését. Ennek kulcsa a sok kézimunka, a szőlő tisztán, szellősen tartása, valamint a visszafogott terhelés: így kialakul a szőlő ellenállóképessége a kártevők ellen. Mások a rezisztens szőlőfajták telepítésével próbálkoznak - sikerrel -, mivel ezek jóval ellenállóbbak a fenti kórokozók többségével szemben.