Az északi félgömbön azon a szélességi körön, ahol hazánk is fekszik, általában talaj közeli művelést kell végezni. Fő előnye a hőösszeg jobb kihasználása. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy az alacsony kordon vezérhuzala mintegy 60 centiméterre van a talajtól. Az alacsony művelésmód klaszszikus módozata a karós támasz adta tőkeforma, ami a sok évszázados gyakorlat továbbélése. Ennél a művelésmódnál a munkafolyamatok a metszéstől kezdve a zöldmunkákig és a szüretig sokkal több élőmunkát követelnek, mint a kordon (huzaltámasz) használata mellett.

 

 

A csüngő hajtást himbálja a szél, a sérülő fürtökre nézve ez komoly veszteséget jelenthet. Fontos megjegyeznünk, hogy a földből kiálló részt a tőke törzsének nevezzük, amely nemegyszer csak 10-20 cm magas (bakművelés), máskor eléri az 1,5 métert. A kordonművelésnél a törzsből kar(ok) ágaznak ki, ezeken van a termőalap, azaz innen nőnek ki az aktuális évben termést hozó hajtások. A tavaszi metszéskor eltávolítják az előző évben nőtt hajtásokat. Azok meghagyott csonkjának a neve két rügy meghagyása esetén rövidcsap, négy rügynél hosszúcsap és hat vagy annál magasabb rügyszám mellett szálvessző.

A legelterjedtebb művelésmódokat és a támrendszereket lássunk néhányat:

 

 

 

Ez a rövidvesszős művelésmód az olyan melegebb vidékeken népszerű, mint a Rhône-völgye, Rioja vagy Ausztrália régebbi ültetvényei. Mivel a levegőmozgás így gyenge, ez a megoldás nem megfelelő a nedvesebb éghajlaton, mert könnyen rothadás indulhat be. Mivel a tőkék közel vannak a talajhoz, a talaj menti fagyok gyakorisága is kizáró ok lehet egy-egy borvidéken.

 

 

 

 

 

 

Főleg Burgundiában és Bordeaux-ban ismert. Itt a hosszú vesszőket párhuzamos/ oldalirányú drótokhoz igazítják, újabb termőágat létrehozva minden évben, egyet az egyes Guyot-nál és kettőt a dupla Guyot-nál. Ez ma világszerte a legelterjedtebb művelési mód, és alkalmazható szálvesszős váltómetszéssel vagy kordonkar/ termőcsap metszésmóddal is. A szálveszszőt (vagy a kordonkart) vízszintesen művelik (a szálvesszőket néha ernyőformára hajtják vissza, nehogy a törzs közelében lévő hajtások gyorsabban növekedjenek, mint a vessző végén lévők). A hajtások ezt követően függőleges irányban növekednek és azokat a támrendszerhez erősítik.  

 

 

 

 

Ősi módszere ennek a szőlőlugas (pergola). Újabban – kevés napfénnyel, de gazdag termőtalajjal rendelkező vidékeken – új rendszereket fejlesztettek ki. A tőke törzsét vízszintesen növesztik, amelyen sok vessző növekszik mindkét irányban. Ez lehet alacsony kordon, az ún. Cordon de Royat (Royat-kordon), ami Champagneban használatos, vagy magas kordon, mint a Geneva Double Curtain (dupla függönyös).

 

 

Itt a tőkékből magas lugasokat alakítanak ki, ahol a szőlőfürtök kb. fejmagasságban helyezkednek el. A levelek lombozata itt védőárnyékként funkcionál a forró éghajlatokon. A szőlő ültetése megelőzheti a támrendszer kialakítását. Ahhoz, hogy a folyamat elkezdődhessen, a megfelelő oltványokat elő kell készíteni a telepítésre.