A Borászportál idén kiállítóként volt jelen a VinCE Budapesten; standunknál az érdeklődők 2013 legjobb bikavéreit kóstolhatták, melyek a Bikaviadal elnevezésű teszten a TOP 12-ben végeztek. Emellett gyakorlatilag az összes szerzőnk jelen volt a rendezvényen, így a héten több mélyebb lélegzetvételű beszámolóra is számíthatnak még Olvasóink. Feldolgozás folyamatban.

 

Bár az első, délután fél kettőkor kezdődő etapot hivatalosan a sommelier-knek, borkereskedőknek, vendéglátósoknak szánták a szervezők, szemmel láthatóan viszont már pénteken is sokan érkeztek a szakmai berkeken kívülről. Aligha Márkus György champagne-i termelőszövetkezetekről szóló vagy a német illetőségű Arno Steguweit víz-bor/víz-étel párosításokhoz ajánlással szolgáló workshopja vonzotta őket, sokkal inkább annak a 160 kiállítónak a közel 1000 kóstolható tétele, melyek egészen este nyolcig „csőre töltve” várták őket.

A kiállítókat három nagy területen és két teraszon helyezték el a szervezők, így ha valaki eltervezte, hogy becsülettel végigkóstolja, -issza a VinCÉt, annak egy ilyen tört, szakmai nap nyilván nem lehetett elég, de még a szombati és vasárnapi egész napokon is feszített tempót kellett volna diktálnia reggeltől estig, hogy mindent kipipáljon. Természetesen egy ekkora borkiállításon ez nem lehet cél, legalábbis a többségnek.

A pénteki napot a Grand Opening party zárta, amely 20:00-tól 23:00-ig várta a VinCE-n részt vevő összes borászt, valamint a közel 70 külföldi szakértőt és azokat, akik nem sajnáltak e három órára 8000 forintot kifizetni. A partyn bűféasztalok mellett tolonghattak/falatozhattak a jelenlevők, de korlátlanul fogyaszthatták azokat a borokat is, amelyek tulajdonképpen a sétálókóstolón is elérhetők voltak. Színpadi programként egy VinCE díjátadót követhettünk végig, mely után a ház rezidens cigányzenekara szórakoztatta jól ismert dallamokkal a nagyérdeműt. (A díjazottak listáját hamarosan közzétesszük!)

A szombati napról már közzétettünk egy beszámolót, de az idő szűkében ezeket mintegy csak tudósításként, mintsem alapos értékelésként körmöltük le, most azonban ennek a kötelességünknek is eleget teszünk.

Az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt mesterkurzust a Bollinger export menedzsere, Karl-Fréderic Reuter tartotta, aki amellett, hogy bemutatta champagne-házukat, négy tételt is kóstoltatott a jelenlévőkkel. A Bollinger márka, mely a britek egyik kedvence, 1884 óta a királyi udvar hivatalos beszállítója is – ahogy azt korábban már Fütő Bea értekezéséből megtudhattuk.

A kóstolt tételekből kettő rozé, kettő fehér volt. E négy tételből kettő évjáratos volt egy pedig sajnos dugós, nevezetesen a Bollinger La Grande Année 2004, de hát ez a legjobbakkal is előfordul. (Közben a szervezőktől érkezett egy olyan információ szerkesztőségünkbe, hogy a Bollinger La Grande Anné 2004-et nem csak a VinCE Magazin szakmai tanácsadója, Romsics László kóstolta le, hanem Karl Fréderic is, aki borász, s az előadást is tartotta, ezért a dugós-nem dugós dolgot nem lehet teljes bizonyossággal állítani.) Összességében azonban így is emlékezetesre sikerült a kóstoló, nemcsak azért, mert éhgyomorra „bepezsgőzni” mindig egy vidám elfoglaltság, hanem mert efféle drága és magas minőségű italokat viszonylag ritkán fogyaszt az átlagos keresetű honi polgár.

Aki már fél lábát betette a borok, a borkóstolás világába, minden bizonnyal hallott a Master of Wine titulusról, melyet kivételes személyek, a borjedik – ahogy az utóbbi időkben szokás őket nevezni – birtokolnak. Összesen 301-en vannak; számuk igen lassan gyarapszik. De ez érthető is, hiszen ahogy a Master of Wine intézmény alelnöke, Jane Masters MW előadás-megnyitó beszédéből kiderült, képzésük, vizsgáik nehézsége nagyjából az űrhajósokéval vetekszik. Mint ismert, több magyar borszakértő – köztük lapunk szakmai lektora, Kielmayer Kristian is – jelentkezett már az évekig tartó képzésre, ám az MW cím megszerzését lehetővé tevő, célegyenesben leteendő vizsgát, vizsgákat még egyikőjük sem abszolválta sikerrel. Reméljük ez csak pár év kérdése.

A mesterkurzuson 10 MW vallott arról, hogyan kerültek kapcsolatba a borok világával, és hogyan értek révbe a munkájuk során. Az intézmény alelnökét leszámítva mindegyik előadó bemutatott egy-egy bort. Ezek nem feltétlen a nagy kedvencet jelentették számukra, sokkal inkább olyan „demonstrációs kellékként” hozták magukkal, amelyek mintegy saját ars poeticájukról árultak el lényeges információkat. Három MW például chilei bort hozott a mesterkurzusra. Újvilág, ugye? Szemünk előtt máris óriási acéltankok, a szőlőskertekben futó végeláthatatlan csöpögtető rendszerek, különféle, az aromákat befolyásoló adalékanyagok műanyagdobozai jelennek meg, és a lelketlen droidokat alkalmazó borgyárak… Annyi biztos, borzasztó finomak, elegánsak, harmonikusak ezek a borok, amelyeket, ahogy azt az előadók is hangsúlyozták – az európai borkereskedelem leginkább keresett termékei között tartanak számon.

A mesterkurzust az a Ronn Wiegand MW zárta, aki először egy magyar lányba, az Erzsébet Pince borászába, majd Tokaj-hegyaljába lett szerelmes, és aki a Master of Wine cím mellett a Master of Sommelier rangot is birtokolja, csakúgy mint Doug Frost, Markus del Monego és Gerald Basset. Ha valaki jedi, hát ő egészen biztosan. Volt olyan szakasz az életében, amikor több hónap alatt egy piros huszonnyolcassal átbiciklizte először Németország, majd Franciaország borvidékeit, s megkóstolt mindent, ami csak az útjába került.

Az előadásról itt olvasható Knap Gábor beszámolója.

„A prosecco Olaszország, de nagy eséllyel a világ legnépszerűbb buborékos bora. A többségük tartályban erjesztett, de hagyományos, méthode traditionelle módszerrel is készül pezsgő a prosecco (más néven glera) szőlőből. A Villa Sandi az egyik legkiválóbb termelő az Észak-olasz Valdobbiadene gyönyörű vidékén. A VinCE Magazin 2012. Decemberi Pezsgőtesztjén a Villa Sandi Millesimato 2011-es, tartályban erjesztett pezsgője a kategóriája győztese lett!” – így a VinCE weboldalán olvasható előadás-beharangozó.

A Villa Sandi kizárólag DOC és DOCG minősítésű termőhelyeken gazdálkodik. Előbbi esetében sík, utóbbi esetében dombos, hegyvidéki területekről beszélünk. Négyszintű termékpiramisukkal ez jól illusztrálta. A pincészet fő filozófiája, hogy minél frissebb, florális és gyümölcsös aromákat felmutató italokat készítsenek; az elgondolkodtató mélység, a meghökkentő borélmény előidézése nem cél. Mint azt Stefano Gava, a pincészet főborásza elárulta, itt a legmagasabbra pozícionált termék is a mindennapokra készül: tenger gyümölcseihez, tengerparti lazulásokhoz, naplementében megejtett, önfeledt nevetésektől hangos baráti összejövetelekhez – az élet elemi szintű élvezetéhez.

Az előadásról itt olvasható Knap Gábor beszámolója.

A borbemutatót Mészáros Gabriella AIWS, a Borkollégium alapító-oktatója tartotta, ahol összesen 12 borász 12 tételét lehetett megismerni. Ehelyütt jegyezném meg, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve nehézkesnek, túlságosan tömörnek és töménynek, kellemetlenül tannin- és alkoholhangsúlyosnak tartom a villányi borokat. Nem gondolom azt, hogy egy bor nagyságát a nyelvre nehezedő lemoshatatlan beltartalmi súlyosság, a csersavak egész szájat betöltő vastag „filmrétege” kell, hogy szolgáltassa. De elfogadom, hogy ez sokak számára ma még kívánatos, és ízlésüket minden további nélkül tiszteletben tartom. Igaz ugyanakkor, hogy a villányi terroir sajátságosan ilyen típusú, tanninban és alkoholban gazdag borokat képes adni; a természeti adottságokon nem lehet változtatni, legfeljebb a technológián.

Mészáros Gabriella szerint „Villány nem a pillanatok borát, hanem életre szóló élményeket ad a fogyasztóknak”. Ha akarom, egyetértek ezzel a kijelentéssel, ha akarom, belekötök, éppen a fentiek alapján. Villány és Tokaj között nehéz párhuzamot felállítani, de gondoljunk azokra a régi stílusú betonnehéz, vizes-dohányos, fáradt olajos aromákat felmutató, erőteljesen eloxidált aszúkra, melyeket 8-10 évvel ezelőttig még az édes borok hovatovábbjának gondoltunk. Ma pedig megjelentek már azok a kecsesebb struktúrájú, tiszta, friss, gyümölcsös illatornamentikájú aszúk, melyek – éppen tisztaságuk okán – betekintést engednek e borfajta ámító mélységébe, amely potenciálisan elődjeikre is jellemző lehetett, de empirikusan hozzáférhetetlen volt. Az ornamentika harmóniája, a szerkezet egyensúlyossága és a mélységérzet hármasa az, amely (bor)világnézetem szerint egy önmagában felálló hierarchiában minél magasabbra képes rangsorolni a borokat. Egy bor csak akkor jelenthet „életre szóló élményt”, ha e hármas tökéletes együttállásáról beszélhetünk. Mindenesetre számomra a workshopon a Janus pincészet 2007-es Örömbor névre keresztelt tétele volt a „legélesebb kés a fiókban”.

 

Az előadásról itt olvasható Knap Gábor beszámolója.

A mesterkurzus moderátora Herczeg Ágnes volt, aki Kínát először a világ általános megítélésén, majd saját, viszonylag friss élményein keresztül mutatta be. Néhol, főleg, mikor Kína nyomoráról beszélt, úgy láttam, erősen elérzékenyült. Szeretem az ilyen őszinte, drámai (de nem teátrális) felütéseket, szeretem, ha tudok egy előadóval azonosulni, rábízhatom magam, élvezve, hogy leválik rólam sokszor gunyorosságba áthajló szkepticizmusom, mely a mélyebb megértést minden esetben ellehetetleníti. Vannak, akiknek a fejében Herczeg Ági a TV2 és a Paprika TV pejoratív borcelebeként jelenik meg. Nos, az a Herczeg Ági, aki ezt az előadást tartotta, hazánk egyik legfelkészültebb borszakértője benyomását keltette, olyanét, aki úton van afelé, hogy nemcsak itthon, de nemzetközileg is jelentős véleményformálóvá váljon.

Ami azonban a kínai előadókat illeti, prezentációjuk sokszor komikussá vált. A Dynasty pincészet képviselőjét egy másik kínai származású úriember fordította, nehezen érthető magyarsággal. Nem a legkönnyebb nyelv a magyar, ezt tudjuk, viszont egy követhetetlen, kibogozhatatlan előadás, ahol a felszólalók sokszor hosszú másodpercekig tanácskoznak zavartan, egymás fülébe suttogva a slide-ok között, több mint kínos. A hallgatók között ültek olyan külföldi szakemberek, akiknek ezt a kínairól igékben, igeragozásokban és határozószavakban szerény, „magyarra” lefordított előadásszöveget a rendezvény szinkrontolmácsa még tovább fordította angolra. Hogy ők mit értettek az egészből, arra kíváncsi lettem volna.

 

Viszont ami a mesterkurzust megmentette, Herczeg Ági és a kínában borászokat képző Rupert Ignác segítő rögtönzésein túl, azok maguk a kínai borok voltak. Bár bizonyos vámügyi problémák miatt nem érkezett meg az összes távol-keleti tétel a VinCÉre, hármat így is „górcső alá” vehettünk. Harmónia, elegancia sugárzott belőlük; tényleg lehet azt mondani, hogy nagyszerű élmény volt inni mindegyiket. A borimportban élen járó Kína minden bizonnyal a minőségi borkészítés élmezőnyébe is hamarosan fel fog zárkózni néhány év múlva, mégha ezt a bordeaux-i fajtákra alapozva is igyekeznek elérni.

Az előadásról itt olvasható Knap Gábor beszámolója.

Bár az igazi teltház szombaton volt – állítólag sokan már be sem fértek a rendezvényre; kint ragadtak az utcán –, azért a vasárnap is sokakat vonzott, hétfői korán(?) kelés ide vagy oda. A pénteki naptól és a délelőttöktől eltekintve igazi eszmecseréket nem lehetett folytatni a borászokkal, de aki este hétkor arra vágyik, hogy Pók Tamás bizalmasan az évjárat nehézségeiről, a borvidéki problémákról, vagy Eger meszes talajrétegeiről, annak a borban megjelenő egyedi mineralitásáról regéljen hosszan és átszellemülve, az inkább vegyen egy 2009-es Négykezest, húzzon haza, üsse fel a Kárpát-medencei fajták bortankönyvét és vágjon az egészhez nagyon merev arcot. A VinCE, legalábbis mostanra már nem erről szól.

.