A Nagy Furmint Február sétálókóstolóját illetően egy vezérelvem volt: mindent megkóstolni! Ha előzetesen jól számoltam, ez 134 boros kihívás elé állított. A szakmai kóstoló elkezdődött már délután kettőkor, s mivel csak este kilencig tartott hivatalosan a rendezvény (nem hivatalosan tízig) ez alatt a kvázi nyolcórás, munkaidőnek is beillő intervallum alatt kellett volna mindezt abszolválnom. Közel nyolcvan borig jutottam úgy, hogy édeset végül egy kortyot sem kóstoltam. A legvégén, Demeter Zoltán Verjus-je után úgy éreztem, már nincs is értelme, megkaptam mindent, amiért jöttem, és az igazat megvallva, el is fáradtam addigra.

 

Nem fogom itt mind a nyolcvan bort felsorolni, kóstolási jegyzettel ellátni, Isten ments, engem se érdekelne. Néhányat azonban szívesen kiemelek, másokról meg a békesség kedvéért nagyokat hallgatok. A legtöbb tétel, amit megkóstoltam, rendre 2011-es volt. Nagyon keveseknek volt ennél idősebb bora. Nyilván sokan vagy eladták már, vagy el fogják, így nem azokat „locsolták”. Ez érthető. Viszont sok furmint éppen ezért kezdeti állapotot mutatott (a szerkezetet uraló éles savak és/vagy nem integrált hordóaromák formájában), de ennek is volt egy varázsa; kiderült, hogy a 2011-es évjárat különösen ígéretes borokat eredményezett, amelyek jövőre el is érhetik csúcsukat, ha addig marad belőlük egyáltalán.

Persze sok helyütt lehetett részben vagy egészében „tartályos” bort kóstolni, amelyek nyilván gyors fogyasztásra valók, közepes testtel, lendületes savakkal, üdeséggel, frissességgel telve. Számomra ez üdvözlendő, mert ez a stílus betalál a fiatal generációnál, ráadásul a palackárakat tekintve így a furmint is a mindennapok borává válhat, ami munka után barátok körében vagy otthon a vacsoránál lehet állandó szereplő. Ennek a stílusnak az egyik mértékadója számomra a Mád Furmint 2011: 13,5-es alkohol, egy kevés maradékcukor, 5 g/l sav, acéltartályos erjesztés, 90%-ban acéltartályos, 10%-ban fahordós érlelés az ifjabb Szepsy és Balassa István keze nyomán. De ebben a kategóriában még igazán említésre méltónak találtam az Árvay Tokaji Szabi Furmint 2011-et (7,2 g/l maradékcukor, 6 g/l savtartalom, 13% alkohol, acéltartályos erjesztés és érlelés). Az előbbi 2400 forint, az utóbbi 2000 forint a kiskereskedelemben. Korrekt.

Az első, igazán emlékezetes élmény – viszonylag sok bor után – Demeter Endre asztalánál ért, ott, ahol egyből egy másik, a mezőny fölé emelkedő Kardos tétel tett rám mély benyomást. Ezek: Demetervin Furmint 2011 (3 g/l maradékcukor, 5 g/l sav, 14%, talán picit magas alkohol, hordós erjesztés, 6 hónapos fahordós érlelés) valamint a 2011-es Kardos Betsek Furmint; ami illatban ananászt, pörkölt mogyorót, ízben a friss trópusi gyümölcsösség és a nagyon elegánsan megmutatkozó hordóaromák mellett feszes savakat, komplexitást, kellően hosszú utóízt, de igazából félszáraz érzetet nem mutatott. Pedig, mint utólag megtudtam, 9 g/l maradékcukor is volt benne.

A másik olyan asztal, ahol meggörbült a tér és lelassult a korty a torkomban, a Balassa-Gizella nevekkel fémjelzett volt. A 2011-es Gizella Szil-völgy Furmint, melynek a szerkezetében ugyan az alkohol felé erősen billen az egyensúly, trópusi gyümölcsös-sós aromaprofiljával, bámulatos mélységérzetével remek tételnek mutatkozott. Talán nem lesz belőle akkora ikon, mint a 2009-es elődjéből, de mindenképpen nagy potenciál van benne. A Balassa Mézes Mály Villő 2011 viszont már most átjáró egy másik dimenzióba. Ez volt az est bora, kétségtelen.

Ha a saját Top 5-ötömet kellene összeállítanom, akkor a három mádi (Balassa, Demetervin, Kardos) és egy tokaji (Gizella) mellett még okvetlenül helyet követel magának a bodrgokisfaludi Breitenbach Pince 2011-es Halas Furmintja. Gyakorlatilag az egyetlen, amiben kifejezetten élveztem az oxidáltság fel-fel bukkanó jegyeit. Ez is félszáraz, akár a Kardosé, viszont ez 18 hónapig érlelődött fahordóban.

1.Balassa Mézes Mály Villő 2011

2. Gizella Szil-völgy 2011

3. Kardos Betsek Furmint 2011

4. Demetervin Furmint 2011

5. Breitenbach Halas Furmint 2011

A rendezvény magas színvonalú volt és valóban itt volt mindenki a bor és a gasztronómia területéről, aki szakmailag számít – ami a borászoknak üzletileg jelentékeny lehet a későbbiekre nézve. A nívót viszont a gasztronómiai kínálat is nagyban emelte, ezért muszáj a Vinopolis sült házi kolbászáról, vagy az Oroszlános Szirmay falatkáiról dicsérően nyilatkozni. Ugyanakkor, ami a legvégén az életemet megmentette, az egy kedves alföldi házaspár

kakukkfű-kéregben kínált mangalicaszalonnája volt. Nem jegyeztem meg sajnos a vállakozás nevét, csak azt, hogy organikus gazdálkodást folytatnak és tagjai a nemzetközi Slow Food mozgalomnak. Amint beszereztem a hiányzó információt, nyomban mellékelem.

A másik gasztrocucc, amit ha már forgalomban lesz, mindenképpen be fogok szerezni, az a Demeter Zoltán pincészetében készülő kétféle verjus. Hogy pontosan mi is ez a leginkább szőlőecetnek tűnő lágy eszencia, arról álljon itt néhány sor, melyet a Demeter Pincészet Facebook oldaláról kölcsönöztem: „Az éretlen termésből kipréselt, szűrt, nem erjesztett szőlőlé francia elnevezése a verjus (kiejtése: "verzsü"). A verjus a középkori konyhaművészet elengedhetetlen kelléke volt. Az egyik legelterjedtebb savanyító szernek számított, ám használata a 18. században nagymértékben visszaszorult. A verjus napjainkban gasztronómiai reneszánszát éli az egész világon, melyet Magyarországon a Demeter Zoltán Pincészet is támogatni akar. Két Verjus készült 2012-ben a pincészetnél. Az egyik júliusi, míg a másik augusztusi szüretelésű. Két szüreti időpont két különböző karakter. A korábbi salátákhoz, míg a későbbi öntetek és pácok alapjául szolgálhat. Kereskedelmi forgalomban nem kapható.”