Az egy adott bortípusra épített kóstolóestek nem csak azoknak nyújtanak segítséget, akik most ismerkednek a borokkal, szeretnének egy picit többet tudni, hanem azoknak is, akik már részt vettek egy alapfokú WSET képzésen. Segítenek elmélyíteni az alaptudást, és a rendszerezett menetű kóstolást folyamatosan érdemes gyakorolni.

 

A könnyű vörösborok tankönyvi ismérvei jól ismertek. Általában vékony héjú szőlőből készülnek, élénk, friss savai vannak, alacsony tanninnal, közepes testtel és max. 13 % alkohollal. Ízében frissek, gyümölcsösek; nem igényelnek hosszú érlelést, és a kis méretű barrique hordót sem hálálják meg. Ezeknek az elvárásoknak a választott szőlőfajtákból készíthető borok alapvetően megfelelnek. A dolog természetesen nem ilyen egyszerű. Ugyanis a legtöbb népszerű kékszőlő fajta tud könnyedebb és testesebb bort is adni.

 

 

Pedig ezek a fajták a könnyű vörösborokat adók közé tartoznak. Ez fordítva is igaz, elég csak dél-balatoni merlot-kra, vagy a Loire-menti cabernet franc-okra gondolni. Ezért nem elég ismerni a fajtát - tudni kell a borvidékek képességeit, az évjáratokat, és sok esetben az adott termelő stílusát is.

Ezen az estén az biztosan kiderült, hogy portugieser és a csókaszőlő biztosan nem fog testes, sűrű vörösbort adni. Gere Attila portugiesere tökéletesen megfelelt a könnyű vörösbor elvárásnak. Jól iható, könnyen be lehet belőle fogadni több pohárral, sok a gyümölcs, friss a sav, semmi bántó tannin, és csupán 12,5 % alkohol. A csókaszőlőből készült Vylyan bor is szép példája volt ennek a stílusnak. A csókaszőlő egy régi magyar fajta, ami hosszú ideig feledésbe merült. Az elmúlt évtizedben tűnt fel újra Szentesi József munkája nyomán. Neki, és a Vylyan Szőlőbirtoknak köszönhetően készül ebből a fajtából forgalmi tétel. A Lajvér Bikavér még éppen belefért ebbe a kategóriába. A szekszárdi bikavérekről általában véve elmondható, hogy sokkal inkább építenek a lendületre, a gyümölcsökre, mint a nagy testre, tanninra. Bár sokszor előfordul, hogy megugrik az alkohol, tüzessé válik a bor.

 

Ezzel a három tétellel tulajdonképpen véget is ért a könnyű vörösök estéje. A Mészáros kadarka már túllépte a határvonalat. Az etyeki pinot még megfelelt volna a tankönyvi szabályoknak, de már érezhetőbbé vált a hordó, és ez a bor ahhoz túl fajsúlyos, komplex, izgalmas, hogy könnyűnek nevezzük. Az est legszebb tétele volt, kiváló bor. A kékfrankos pedig a fajtának a „nagy” arcát mutatta meg, sűrű, testes, bátor tanninú vörösbor, sok gyümölccsel, fűszerekkel. Remek bor, de közel sem könnyű.
 
Ebből is látszik, hogy a borok világa nem egyszerű, és a szabályok nincsenek kőbe vésve, sokszor csak irányokat adhatnak. Persze a cabernet-k, a merlot-k, shirazok ritkán minősíthetők könnyűnek, míg egy kadarka gyakrabban könnyű, mint testes. Tessék sokat kóstolni, próbálgatni - és az ellenpéldák dacára sem szabad elfelejteni az alapszabályokat.