A kékfrankos legfontosabb termőhelyei Szekszárd, Eger, Sopron, Mátra és Villány, bár az elmúlt években bejelentkezett Észak-Balaton is. A fajta legnagyobb mennyiségben hazánkban található, a világ mégis Blaufränkisch-nek ismeri és Ausztriát tudja a központjának. Nem is tévednek igazán nagyot, egy szép burgenlandival ugyanis nem könnyű felvenni a versenyt.

 

A kékfrankos mindent tud, ami egy modern vörösborhoz szükséges. Gazdag, frissítő gyümölcsösség van benne, jó savgyűjtő, lendületes borokat ad, alkalmas a talaj közvetítésére. A legkülönfélébb készítési módokat is bírja, szőlészeti szempontból sem túl bonyolult. Itthon fajtatisztán ritkábban jelenik meg, legtöbbször házasításokban használják ki képességeit. Ebben a formában is jól feltalálja magát, akár domináns, akár kiegészítő a borban.

A széles felhasználási kör felveti a kérdést, hogy borvidéki szinten van-e stílusa a kékfrankosnak (ami elvárható). Az biztos, hogy az indokolatlanul nagy mennyiségben gyártott kékfrankos rozénak országos szinten alakult ki egy jellegtelen formája. Ám mi nem ezt keressük.
Manapság a fajta hazai életében Szekszárd a legaktívabb. Muszáj is, hiszen kapcsolatuk igazi szimbiózis. Szekszárdi vörösbor, főleg ha házasítás, és elsősorban a bikavér nem létezik kékfrankos nélkül.

 

 

A kóstolt tételek alapján érezhető, hogy a helyiek igen hasonlóan gondolkodnak: sok gyümölcs, lendület, jó fogyaszthatóság, elegancia, könnyedség és az a bizonyos tűz. Ezek az ismertetőjegyei a legtöbb kékfrankos alapú bornak, a szekszárdi palackba kerülőknek mindenképpen. Sebestyén Csilla tartott rövid Pop-up kurzust arról a munkáról, aminek eredményeképpen a Szekszárd Palack létrejött. 2007-ben kezdődött a történet, Heimann Zoltán ekkor hívta életre a mai napig működő, havi rendszerességű borvidéki kóstolót. A Szekszárd Palacknak és a közös gondolkodásnak immár a második, harmadik generáció és köztük Sebestyén Csilla a motorja. Az alkalmas tételek kiválasztása érzékszervi kóstoláson alapul, de tervezik az analitikai vizsgálatot is. A szekszárdi termelők több mint fele készít olyan bort, ami bekerülhet a palackba, ez a 2019-es évjáratban várhatóan eléri a borvidék termelésének 10 %-át, a növekedés folyamatos. Több nagy pincészet, mint például a Bodri vagy Takler is készít olyan borokat, amik ide illenek, még akkor is, ha nem erről a stílusról nevezetesek.

 

>>> „Egész Szekszárd jövőjét részben a kékfrankosban látom"

A sétálókóstolón a lazán elegáns, gyümölcsös tételek voltak többségben a szekszárdi asztalokon, mint (például a Toronyi 2015-ös Bikavér, Sümegi Ákos 2015-ös válogatása vagy a Tüske Pince 2017-es kékfrankosa). Még ugyanebben a kategóriában volt kóstolható a Vida féle Hidaspetre Kékfrankos 2015-ből illetve a Sebestyén Pince Nánai Kékfrankos 2016-ból, bár az utóbbi kettő már lényegesen tömörebbnek hatott. Voltak még testesebb, erőteljesebb tételek is, ám ezek is hordoztak magukban sok gyümölcsöt, eleganciát. Ilyen volt például a Takler Szenta-hegy kékfrankosa 2016-ból és a Vesztergombi féle Porkoláb völgy kékfrankos 2016-ból. Szekszárdon egyértelmű a fajta és a stílus iránya.

 

 

Vannak termelők, akik önállóan, bátor hordóhasználattal készítenek kékfrankosokat. Véleményem szerint ez a technika és a meleg termőhely együttesen elhomályosítja a fajta lényegét, a lendületet és a gyümölcsöt. Ritka a szép kivétel, mint például a Günzer Családi Birtok 2016-os bora a Boczor dűlőből. Sokkal inkább látom itt a fajta jövőjét a házasításokban, a bordói fajták mellett. Ez a fajta ugyanis az egyetlen Villányban, ami frissíteni tudja az egyre melegebb termőhelyről származó, bordói fajtákon alapuló házasításokat. Nem vagyok jós, de komolyan gondolom, hogy a kékfrankos hűvösebb területekre való ültetése és beházasítása biztosíthatja a borvidéknek, hogy ne ragadjon meg a nehéz, súlyos, „egy este-egy pohár” vörösborok világában.

 

A korábban felsorolt többi borvidéken is a szekszárdihoz hasonlóan a gondolkodnak a kékfrankosról. A modern mátrai borászatokban is nagy hangsúlyt fektetnek a lendületes, gyümölcsös, aromában gazdag vörösborokra, még a tanninosabb fajták esetében is. Persze itt is készülnek fajsúlyosabb tételek, elég csak Karner Gábor borai gondolni. Most inkább a könnyed vonal volt jelen, de előfordultak laza és a testesebb tételek – akár egyazon asztalnál is, mint például a H2 esetében.

 

Ahogyan újraéled a Balaton északi partján a vörösborkészítés, úgy tűnik fel egyre több helyen a kékfrankos. Balatonfüred-Csopak borvidékről a Szent Donát, míg a Balaton-felvidékről a Káli Kövek volt jelen, szintén a savakra, gyümölcsökre épülő boraikkal. János von Beöthy Csobáncról egy melegebb, gazdagabb, fűszeresebb kékfrankos alapú házasítást mutatott be 2016-ból.

 

Egerben is a házasítások vitték a prímet, elsősorban persze a bikavérek. A Thummerer Pincészet például komoly bikavér-sorral várta a rendezvényre érkezőket, amik között szerepelt Classicus, Superior és még egy Superior bikavér is a Nagy-Egedről. A mindig biztos pontnak számító Thummerer bikavérek mellett voltak újdonságok is, amik nagyon tetszettek, mint például a Dávid Borház Stephanus Egri Bikavére, amibe a kékfrankos mellé mind a három bordói fajta belekerült, így eredményezve egy igencsak komplex, és tetszetős vörösbort. 

Sopronról essen szó egy kicsit más megközelítésből. Az este utolsó pop-up előadását Kis-Gadó Gábor, a burgenlandi Pasler Pince borásza tartotta. Az interaktív, két varázslatos és magasra pozícionált kékfrankossal kísért beszélgetés témája a két testvér borvidék, Burgenland és Sopron közötti különbségekről szólt. A borvidékek adottságaiban, lehetőségeiben nincs és nem is nagyon lehet különbséget tenni, és én a borhoz fűződő viszonyukban sem érzek eltérést. Amiben van, az a rend. Elsősorban a fejekben, illetve a fentről és az alulról jövő törvényi és borvidéki szabályozásokban. A sokat emlegetett egységes, logikus és a borvidék adottságainak megfelelő gondolkodásra és eredetvédelmi szabályozásra lenne igazán szüksége Sopronnak is, hogy állandó, magas színvonalat tudjanak biztosítani kékfrankosaiknak. A soproni kékfrankosok ugyanis nagyon jók – még mindig. Ezek után jöhet a pénz, a marketing és a folyamatos oktatás, továbbképzés, ami Ausztriában evidencia.

 

Végül emlékezzünk meg pár szó erejéig a Winelovers Kékfrankos Tesztre benevezett házasítások között – talán meglepetésre – első helyen végzett 2015-ös Tűzkő Talentumról. Ez egy kékfrankos alapú házasítás, cabernet franc kiegészítéssel. Markánsan gyümölcsös bor, szilvás, fűszeres, hordós jegyekkel. Nekem inkább a francról szól, mint a kékfrankosról. A borról és az Antinori Család tulajdonában lévő bátaapáti birtokról Simon Cecília borász tartott előadást.

Összességében nem fogalmaznék meg olyan szigorú kritikát, mint a tesztelő csapat, bár közel sem érzem magam olyan tapasztalt kóstolónak. Valamit viszont tenni kellene a kékfrankos népszerűsítéséért, mert tapasztalom szerint a fogyasztók jó része nem feltétlenül a kékfrankos nevet keresi, hanem azokat a házasításokat kedveli, amiben fő szerepet játszik a fajta. Ám a kékfrankos és a belőle készült bor választása nem feltétlenül kapcsolódik össze a fejekben.