A borokat palackozást megelőzően szűrni, deríteni kell. Ez gyakorlatilag azoknak a, sokszor szemmel nem látható részecskéknek az eltávolítását jelenti, ami a bort zavarossá teheti, vagy extrém esetben az élettartamát, élvezeti értékét is csökkentheti. A nagyobb lebegő üledéket képző részecskéket szűréssel, a kisebbeket derítéssel távolítják el a borból. A derítés során a nagyon apró részecskék nagyobbakká állnak össze, és leülepednek a tároló edény aljára. Így válnak majd szűréssel eltávolíthatókká. Ehhez olyan anyagokat használnak, mint a tojásfehérje (albumin), bentonit (kovaföld), zselatin vagy más engedélyezett derítőszer. A fő különbség a szűrés és a derítés között az, hogy az előbbi a labilis kolloidokat, az utóbbi pedig a szilárd részecskéket távolítja el, amelyek némelyike a derítési eljárás alatt alakult ki.

 

 

A borban – bármikor az élete során – kicsapódhatnak olyan részecskék, amikből üledék képződik. Ezek tartarátok (sók), amelyek a vörösborban elszíneződhetnek, és más színanyagok is kapcsolódhatnak hozzájuk. Az üledék maga ártalmatlan, de negatívan befolyásolhatja a bor tisztaságát és aromatikáját, ezért szokták felszolgálás előtt a borokat időnként dekantálni. Ha meg akarjuk akadályozni a lerakódás képződését, a bort stabilizálni kell. A leggyakoribb kémiai instabilitás kalcium és kálium kristályok keletkezéséhez vezet. Ezek a kristálycukorhoz vagy finom üvegtörmelékhez hasonlítanak. A fehérborok különösen hajlamosak arra, hogy hideg hatására ilyen kristályos kiválások történjenek bennük. Ez a borok minőségét nem befolyásolja, de bizonyos piacok nem fogadják el. A derítést erős cserzőanyagtartalommal rendelkező vörösborok esetében a tannin finomítására is használják, hogy megelőzzék az üledék képződést.  

 

 

Mikroorganizmusok, mint pl. az élesztők és baktériumok, amelyek – miközben nagy szerepük van a bor készítésében – bizonyos problémák forrásai is lehetnek. Ilyen pl. a bor újraerjedése a palackozás után. De ilyen a bor ecetesedése is (illós bor). Ennek során az ecetsav baktériumok levegővel érintkezve a bor etanoltartalmát ecetté változtatják. Ez egyik hordóról a másikra terjedhet, így feltétlenül elejét kell venni, megfelelő mennyiségű kén-dioxid adagolással, ami oxigénnel vegyülve az ecetsav baktériumot hatástalanítja.

 

 

 

Az igazán értékes bor az, amelynek tartósítóanyaga lényegében a borban magában van. A bor beltartalmi értékei (a bor nélkülözhetetlen összetevői, elsősorban a savtartalom, alkohol, cukor, vörösborban pedig a tannin) komoly szerepet játszanak egy-egy bor tartósságában. A borbetegségek megelőzése céljából egyetlen borkezelő szer: a kénessav az, amely gyakorlatilag nélkülözhetetlen. Az oxidatív készítésű borok kivételével szinte minden bor tartalmaz kénessavat. Hatására nem csupán az oxidáció kerül háttérbe, de a kénessav fertőtlenítő hatása is kifejezésre jut. Ezáltal a kén (azaz kénessav) általános védekezőszernek tekinthető a borhibák megelőzésében. (Világviszonylatban csekély a száma azoknak a pincészeteknek, amelyek teljesen kénmentesen készítik boraikat.)

 

 

A fehérborokat általában sokkal fiatalabb korban palackozzák, mint a vöröseket. Ezek a fehérborok éppen azért készülnek, hogy fiatalon fogyasszuk őket. Gyakran kizárólag rozsdamentes tartályban vagy más, pórusmentes tárolóedényben töltik palackozás előtti életüket. A viszonylag alacsonyabb alkoholtartalmú vagy maradékcukrot tartalmazó borok potenciálisan instabilak, tehát hideg-steril palackozáson esnek át. Ez nem csak a bor, hanem az egész töltőberendezés, az üvegek és a palackzár teljes fertőtlenítését is jelenti. A hideg ebben az esetben pincehőmérsékletet jelent. Kevésbé igényes borkészítésnél a meleg-steril palackozást is alkalmazzák.