A Tokajtól, Abaújszántótól Sátoraljaújhelyig nyújtózkodó, 48 kilométer hosszú tájegység az Eperjes-Tokaj-hegylánc déli részének 28 települését foglalja magában. Vulkáni eredetű, tufás, dolomitos talaja ízében egyedi, sokszor leírhatatlan komplex ásványosságot ad a rajta termő bornak. A talajszerkezet az egykor gazdag vulkáni működésnek köszönhetően rendkívül változatos, nemritkán néhány méterenként is más képet mutat. A napsütéses órák magas száma, a többnyire a Bodrog folyóra néző lejtők ideális beesési szöge első osztályú szőlőtermő területté avatja ezt a vidéket. A déli lankák, a víztükörről visszaverődő fénysugarak a termés biztos érését garantálják.

 

 

Írott források szerint Hegyalján már a XIII. században szakszerű szőlőművelést folytattak (a közel 800 éves Öreg Királyról itt olvashatsz). Szintén dokumentált tény, hogy a környék földesurai ebben az időben olasz szőlőmunkásokat telepítettek be. Akikről ugyan később kiderült, hogy igazából vallonok, de a magyarok nem hagyták magukat eme tény által befolyásolni: azóta is Olaszliszkának, Bodrogolaszinak nevezik azt a két falut, ami a jövevények nevét őrzi. Noha cáfolhatatlan bizonyíték nincs rá, a borvidék több kutatójának feltételezése szerint ezek a betelepülő vincellérek hozták magukkal a tájegység máig kiemelkedő fajtáját, a furmintot.

 

Tokaj nagy jelentőségre, országos hírnévre a török seregek előrehaladásával, a délen fekvő Szerémség elestével tett szert. Bár a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a Szerémség csak lassan, fokozatosan hagyott föl a szőlőműveléssel, és még a török hódoltság alatt is nagyon jelentős borkivitele volt, egyebek között a királyi Magyarországra, de Tokaj a XVII. század elejétől már vitathatatlanul az ország első számú borvidékének számított. Nem utolsó sorban, mert a szerémségi népesség jó része ide költözött, és hozta magával termelési tapasztalatait, sőt, talán még néhány szőlőfajtáját is.

 

>>> Szeptemberig kell csak várni a tokaji aszúról készült filmre

Tokaj dicsőségét pápák, uralkodók zengték, nevezték a Királyok borának, a borok királyának, Voltair Isten létezésének bizonyítékaként emlegette, az orosz cár állandó diplomáciai egységet állomásoztatott Tokajban, hogy minden évben idejében hozzájusson az aszúborához. Egyes történészek szerint az egykori lengyel nemesi köztársaság azért ment tönkre, mert a lengyel magasabb körök tokaji aszúra költötték minden pénzüket.

1737-ben a tájegységet zárt borvidékké nyilvánították, ami a kiemelkedő minőséget és a külső piacok védelmét, a konkurencia visszaszorítását és a tokaji bor után bőséges adókat beszedő államrend érdekeit egyaránt szolgálta. Elkezdték a dűlők minősítését is, amik bár a történelem során változtak, olyan dűlő osztályozás nem született, amelyikben a mádi Szent Tamás például ne lett volna első osztályú terület. A meg-megújuló, hol gazdasági hol szakmai motívációktól gerjesztett viták legfeljebb arról szóltak, hogy valójában mettől meddig is tart a Szent Tamás.

 

 

Tokaj borát a XVII. század elejétől a görög, a XVIII. század végétől pedig a zsidó kereskedők  vitték sikerre a világpiacon. Sikerét egyebek között az biztosította, hogy magas savakkal és magas maradékcukorral érlelt, hosszan eltartható, jól szállítható borokat termelt egy olyan korban, amikor a cukor ritka és főleg drága kincs volt. A botritisz nevű gomba által megtámadott, töppedt szemeket kézzel leszedték, zsákokban megtaposták, felöntötték musttal, ritkábban óborral, majd néhány órai áztatás után kipréselték. Az így kapott mustot aztán kierjesztették, eladták, nem ritkán külföldre, főleg oroszoknak, lengyeleknek, skandinávoknak. Készítettek még édes szamorodnit, a botritiszes szemeket tartalmazó egész fürtökből, ez jó évjáratokban a közepes aszúkkal is fölvette a versenyt. A már kitaposott aszúszemek újabb és újabb beáztatásával szűrtek még szintén édes fordítást és máslást. Azokban az években, amikor nem termett aszú – az akkori helyi megfigyelések szerint Tokajban 10 évből három szép aszút hoz, három közepeset, háromszor nincs semmi, a tizedik év pedig nagyon bizonytalan –, a kényszerből elkészített száraz borokat főleg a helyi kocsmákban mérték ki, vagy az aszúnál lényegesen olcsóbban adták el.

 

A bortermelés szükségképpen hozta magával azt is, hogy Tokaj társadalma az ország többi részétől eltérően fejlődött. A szőlőültetvény drága befektetés, szakértelmet, különös gondosságot kívánt. A helyi földesurak felismerték, hogy nem bízhatják a robotra kényszerített jobbágyra a művelését, helyette külön fizettek érte. A jobbágynak saját tulajdonú szőlője is lehetett, amivel szabadon kereskedhetett. Ennek eredményeként egy gyors polgárosodás indult meg a tokaj-hegyaljai mezővárosokban. A fejlődését időről időre megakasztották az itt portyázó hadak, a gazdasági válságok, a politikai fordulatok. A napóleoni háborúkat követően Tokaj története a válságok története: leromlott a színvonal, elvesztek a külső piacok, pusztultak az ültetvények, felütötte a fejét a filoxéra, jött az első majd a második világháború, végül a szocialista tömegtermelés.

 

A rendszerváltás különösen rossz állapotban érte Tokaj-Hegyalját. Az ültetvények a hegyek oldaláról „lekerültek” a laposra, az igényesség eltűnt, az egyediség, a kisebb termőhelyekhez köthető különleges minőség feledésbe merült, és a világ leszokott a tokaji borról. A múlt század kilencvenes éveinek új kezdete előbb külföldi (többnyire francia) befektetőket hozott, majd újraéledt az igényesség, meghatározóvá vált a kiemelkedő minőségre való törekvés. Tokaj újratanulta borait, dűlőit, újra kezdte a fajták klónszekecióját és a területek értékelését. Kiemelkedő borászok egész sora feszült neki, hogy Tokaj szőlővesszői megint nektárt csepegtessenek. Az első évek az aszú újrafogalmazásával teltek el. A túloxidált, legtöbbször alkohol hozzáadásával készített édes borok helyett megjelentek a friss, gyümölcsös aszúk. Újabb lendületet kapott a borvidék a kétezres évek elején, amikor Szepsy István meghirdette a Nagy Tokaj Furmint programját. Akkori hite szerint a borvidék fő fajtája a furmint, ami kellő szelekció és a termőhelyek gondos újraválogatása után képes versenyre kelni a nagy burgundi, rajnai és moseli borokkal.

 

Azt biztosan kijelenthetjük, hogy a jó tokaji aszú a világ legjobb nemes édes bora. Az is vitán felül áll, hogy Tokaj alkalmas a nagy borok készítésére. Minden más bizonytalan, de meglehetősen biztató!