Úgy döntöttem, hogy egy napra látogatok el a rendezvényre, választásom kizárásos alapon a szombatra esett. Próbáltam ezúttal is komolyan venni a kóstolást, ezért igyekeztem jó korán, lehetőleg még a délelőtti órákban befutni a helyszínre.

Érkezéskor sorozatban értek a pozitív benyomások, kezdve azzal, hogy a végtelenül készséges londinernek köszönhetően nem  követtem el azt a hibát, hogy a főbejáratot használjam, és ezáltal némileg elkavarodjak az épületben. A rendezvény látogatói számára ugyanis külön bejárat volt fenntartva (lásd balra, fotó: Egedi Róbert); az innen nyíló aulában kapott helyet a ruhatár és a regisztrációs csarnok: itt lehetett átvenni a jegyeket és információt gyűjteni a rendezvényről. A beléptetés igen flottul haladt, a hostessek kedvesek és segítőkészek voltak, és még a karszalagot is sikerült felhelyezniük anélkül, hogy a karszőrömet odaragasztották volna. Megkaptam a kóstolópoharat, valamint az alkalomra készült kisokos füzetkét, mindezt térítésmentesen, bár a 8.000 fointos napijegy mellé talán ennyi repiajándék el is várható.

 

A VinCE füzet igen hasznos kiadványnak bizonyult: volt benne térkép, órarend a programokról, képek az előadókról, és természetesen minden kiállító kapott benne egy oldalt, ahol feltüntethette az elérhetőségeit, illetve az általa (elvileg) hozott tételek listáját. Ráadásul az egész füzet elfért egy kabátzsebben, úgyhogy a praktikus szempontokat is figyelembe vették a szervezők.

Csaknem 160 kiállító vett részt a rendezvényen, a pincészetek és borkereskedések általában 4-6 tételt kínáltak – ilyen ormán a kóstolófüzet nagy segítségemre volt az eligazodásban. (Néha gondot okozott – főleg a sokadik tétel megkóstolása után – meglelni az adott pincészetet a füzetben, azonban délutánra már általában a standon dolgozók is rutinosabbak voltak, és egyből mondták az oldalszámot, ahol megtalálhatom őket.)

A pohár és a füzet beszerzése után, dél körül megkezdődhetett az érdemi munka – bejártam a rendezvény egész területét és elkezdtem kóstolni.

Az első szó, ami a standok között járva eszembe jutott, az elegancia volt. A Corinthia Hotel gyönyörű termei, a süppedős szőnyegek, hófehér abrosszal borított asztalok és a szombat délelőtti időpont ellenére is minimum a smart casual kívánalmainak megfelelő öltözékben megjelenő látogatók mind azt az érzetet keltették, hogy bizony messzire szakadtam a hagyományos borfesztiválok világától, itt tényleg valami magasztos dologban lehet részem. Még a boros pultok mögött álló, jól ismert arcok is mintha a megszokottnál jobban kiöltöztek volna az alkalomra.

A magasztos érzést csak tetézte az igen színvonalas workshopok és masterclassok sora, melyeknek nem csak a témái voltak izgalmasak, de olyan előadókat is meghívtak a szervezők, mint Gaia Gaja és Julia Harding MW. Én a délutáni, Villa Sandi-féle Prosecco masterclasson vettem részt, de a napnak ezen kívül voltak még érdekes kurzusai, kiemelném ezek közül a reggeli Champagne Bollinger előadás mellett az MW-ket középpontba állító 10 wines, 10 lives, 10 MW masterclasst, valamint a délutáni Gaja masterclasst. Vasárnap – ha 2 naposra terveztem volna a látogatást – mindenképpen meghallgattam volna a Kínáról szóló kurzust, illetve a Flying Culinary Circus előadását.

Mire kijöttem a prosecco kóstolóról, már éreztem a jeleit annak, amiről dél óta suttogtak a bennfentesek, miszerint délutánra hatalmas tömeg, amolyan borrendezvényes apokalipszis várható. Ugyan nem tűnt úgy, mintha egy teltházas stadion küzdőterén kéne átverekednem magam, de látványosan zsúfoltabbak lettek a termek, a borászokkal komolyabb beszélgetést folytatni már szinte lehetetlen volt. A délután érkező ismerősök arról számoltak be, hogy állítólag megtelt a ház, alig lehet bejutni, ezért jó páran jártak úgy, hogy elővételes jeggyel a kezükben is hosszasan kellett várakozniuk a beléptetésre – vagyis addig, amíg valaki önszántából el nem hagyta a helyszínt. A ruhatár is nehezen bírta a nyomást, a kiállítótérben pedig azt figyeltem meg, hogy egyre jobban telnek a szemetesládák és egyre kevésbé ürülnek a köpőcsészék – úgy tűnt, hogy a délelőtt még jelesre vizsgázott személyzet – érthető okokból – délutánra kissé elúszott az árral.

A legnagyobb tumultus a III-as teremben alakult ki, ami nem is volt csoda, hiszen itt kaptak helyet egymás mellett Tokaj és Villány legkiválóbb pincészetei. Talán az egyenletes eloszlás jegyében ezt a két régiót érdemes lett volna két különböző teremben elhelyezni. Elképzelhető, hogy ilyen módon fel lehetett volna húzni az I-es terem látogatószámát, itt ugyanis este is csak lézengtek a vendégek, pedig kiváló balatoni és olasz pincészetek kaptak itt helyet, és a VinCE Bár óránkénti kóstolói is izgalmas programnak bizonyultak.

Ezen a ponton essen pár szó a felvonuló kiállítókról is: a magyar pincészetek – ahogy az ilyen típusú rendezvényeken lenni szokott – régiók szerint voltak elhelyezve, közös blokkban kaptak helyet például a fent említett Villány és Tokaj mellett Eger, Somló és a Pannon Bormíves Céh kiválóságai, ezeken kívül külön képviseltette magát Olaszország és Románia is. Érkeztek borkereskedések is szép számmal; a legnagyobb megjelenése egyértelműen a Heinemann Testvéreknek volt, akik a róluk elnevezett teraszon mutathatták be boraikat – elsősorban olasz, spanyol és francia tételeket. Limitáltan, de helyet kaptak a párlatok is, és a gourmet kiállítók sem hiányozhattak: a borozásban megfáradt gyomor rengeteg ínyencség közül válogathatott a Divin Porcello sonkatáljaitól a Gerbeaud-süteményekig, de a Julius Meinl vagy a Monterosa által kínált kávék is életmentőnek bizonyultak – főleg egy kiadós ebéd után.

A nap során egy olyan fajta metamorfózist figyelhettem meg, amit eddig nemigen tapasztaltam boros rendezvényeken. A délelőtti órákat egyértelműen az elegáns, szakmai, vagy legalábbis borismerő közönség jellemezte, aki szívesen vált pár szót a borásszal, miközben végigkóstolja a tételeket. Ahogy múlt az idő, egyre többen érkeztek olyan vendégek, akik inkább érdeklődők voltak, mint borismerők, 6 óra tájban pedig elkezdtek szivárogni a szombat esti bulira alapozók is, akik mindössze 2-3 órát töltöttek a helyszínen a 8.000 Ft-os napijegyért cserébe, és valószínűleg nem is azzal a céllal érkeztek, hogy új pincészeteket ismerjenek meg, vagy boros témájú előadásokat hallgassanak.

A zárás előtti órákat már egyre több törött pohár, egyre több borpecsétes abrosz és ezzel együtt egyre felszabadultabb hangulat jellemezte. Zárás után a tavaszias időben hazafelé tartva csak egy gondolat fogalmazódott meg bennem: jövőre muszáj lesz két napra jönnöm.