Amikor Ipacs Géza grafikus 2012-ben megtervezte a félliteres tokaji aszús palack mintájára a száraz tokaji borok számára a 0,75-ös üveget, mondhatni, nem várt korlátokba ütközött. Amellett ugyanis, hogy az új palacknak formailag nyilvánvalóan emlékeztetnie kellett a klasszikus jellegzetes tokaji üvegre (amiben az esszencia, az aszúk és egyéb tokaji borkülönlegességek kerülnek forgalomba), „törvényileg” muszáj volt különböznie attól – mégpedig színében. „Színtelen azért nem lehet, mert ez a tulajdonság a hagyományos tokaji palackformával együtt védett” – olvasható Somogyi Krisztinának a Tokaji Borvidék Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet lapjába írt 2012-es cikkében. Hasonló okból a félliteres tokajis palacktest anyagába fújt, szintén védjegynek tekinthető Tokaj vagy Tokaji feliratú – egyébként opcionális – pecsétformáról is le kellett mondania.

 

 

A Tokaji palackot a termékleírás ma már nagyon szigorúan szabályozza (lásd keretes írás), szűk másfél évszázaddal ezelőtt azonban ez még távolról sem volt így. Maga a palackozás a 16. századtól a zempléni üveghuták megjelenésével terjedt el. Kezdetben ez a pincetok (rekeszekre osztott fedeles, bélelt láda) és a rövid nyakú, hasáb testű, leginkább gyógyszeres üvegekre hasonlító palackok kombinációját jelentette. Ez a szállítási mód azonban csak kevesek kiváltsága volt az üvegedények előállításának akkori magas költségei miatt.

 

 

A henger alakú, mai értelemben vett borosüvegek elterjedése a 19. századra tehető, egységes megjelenésről azonban ekkor még egyáltalán nem beszélhetünk (itt egy fotós kitekintés a nagyvilágba). „Az üvegek színe a fehértől a kékes-zöldes színen át a barnáig, változatos volt. Ekkor még nem volt egységes forma” – írja az 1840-es évekből fennmaradt leltárjegyzékek alapján Dr. Bihari Zoltán a már említett lapban megjelent 2011-es cikkében. A zempléni üveghutákban (elsősorban az 1698-ban II. Rákóczi Ferenc által alapított regéciben) négy különböző alaptípust állítottak elő a tokaji borok számára. Volt köztük 0,5-ös, de a mai sztenderdnek számító 0,75-ös űrmértékű is. „Ráadásul ekkoriban az volt a jellemző, hogy a tokaji bort hordóban szállították Bécsbe, Lengyelországba, vagy éppen Németországba, és ott helyben palackozták” – teszi hozzá Bihari Zoltán. Így fordulhatott elő, hogy – a kutatások szerint – még rajnai típusú üvegbe töltött tokaji is előfordult.

 

 

 

„Csupán 1891-től, a hitelesítő törvények hatására egységesítették az űrtartalmat 0,5 literben” – írja a cikkében Somogyi Krisztina. Több forrás szerint is két ok miatt lett anno a félliteres palack a befutó. Egyrészt a tokaji bor már akkor sem számított olcsónak, másrészt a kezdetleges tartósítási eljárások miatt az volt a legjobb, ha a palack tartalma a nyitás után egyszerre elfogyott. „Széchenyi és Wesselényi fennmaradt feljegyzéseikben arról panaszkodnak, hogy egyes tokaji borok egyszerűen nem bírják ki a külföldre szállítást. Jellemző a kor egyik legjelentősebb borászának, a tolcsvai Mezősi Lászlónak a nézete, miszerint a tokaji bor mindent kibír, nem kell szűrni, kezelni, elég lerakni egy hordóban a pincébe” – erősíti meg utóbbi feltételezés létjogosultságát Bihari Zoltán. (Mezősi ezzel együtt a száműzetésben élő Kossuth Lajosnak is szállított Hegyaljáról Torinóba.) Összefoglalva tehát elmondható: távolról sem a tudatos különcködés, hanem inkább a praktikum vezetett oda, hogy a tokaji palackok eltérnek a sztenderdtől. (Arról, hogy miért 0,75-ös a a szabvány borosüveg – aminek egyébként egyre több alternatívája van –, itt lehet bővebben olvasni.)

 

A palack formája 1891 után is alakult némileg, bár a jellegzetes hengeres test és hosszú nyak mindvégig megmaradt. A legszembetűnőbb változás a már említett pecsét eltűnése. Kezdetben szinte állandó tartozék volt, a nyomdatechnika hajnalán a mai boroscímkéket helyettesítette, rajta a nemesi címerrel vagy a gyártó nevével és további információval. A technika fejlődésével és így a boroscímkék elterjedésével ez visszaszorult, és ma már – ha egyáltalán van még az üvegen pecsét – legfeljebb a Tokaj vagy Tokaji felirattal találkozunk rajta.

 

Kivételek persze akadnak: előfordul, hogy nem a félliteres palackba kerül az aszúbor. 1974-ben (a helyi piaci igényekhez alkalmazkodva) a Monimpex állami cég az Egyesült Államokba 0,75-ös üvegben exportálta a 3 puttonyos aszúját. Kakukktojások a rendszerváltás után is voltak. A Tokaj Kereskedőház 1990 környékén két éven át használta a hosszú nyakú, kissé kiugró talpú palackját, 2-3 mm mélységben kidomborodó tulajdonjegyén a kereskedőház koronájával. A privát borászatok közül pedig a Royal Tokaji 1995-ös aszú esszenciája a szabványtól jelentősen eltérő, talpától felfelé bővülő palackba került.